Tótfalusi István Operakalauzán és más ismeretterjesztő könyvein generációk nőttek fel. A költő, író, műfordító ezúttal – összefoglalva a Wagner-operafüzér mitológiai hátterét és történeti megalapozását – a Nibelung-sztorit meséli el.
Tótfalusi István író, költő, műfordító, nyelvész, szerkesztő. Számos kulturális, irodalmi, nyelvészeti és zenei ismeretterjesztő mű népszerű szerzője, a legismertebb ezek közül az Operamesék két kötete, de sokan ismerik és szeretik az Irodalmi alakok lexikonát, a Ki kicsoda a Bibliában?, illetve a Ki kicsoda az antik mítoszokban? című köteteit. Új kötetének célközönségét azok a fiatalok jelentik, akik mozivásznon látták A Gyűrűk Ura feldolgozását, izgalommal várják a Trónok harca következő évadát, akik otthonosabban mozognak a J. R. R. Tolkien vagy George R. R. Martin alkotta világban, mint a hangversenytermekben. A könyvet természetesen azok is örömmel lapozhatják, akik nem feltétlenül operaismerők, szeretik az izgalmas olvasmányokat, az északi mondavilág hangulatát, a gyűrűkhöz kapcsolódó mitikus történeteket. Nekik így ajánlja könyvét a szerző: „ha ezt a fordulatos történetet végigolvasták, könnyebb lesz elképzelniük, milyen istenekben hittek, kiknek mutattak be áldozatot szülőföldjükön vagy idegen ég alatt a viharokban edzett, naptól cserzett viking hajósok, és milyen mondákkal szórakoztatták egymást az őrtűz mellett ülve…”
Azoknak szól ez a könyv, akik kedvelik a kalandos mitológiai történeteket, de A Nibelung gyűrűje című tetralógiától elsősorban az áttekinthetetlenül hosszúnak és bonyodalmasnak tűnő cselekmény miatt idegenkednek.
Tótfalusi István könyvében benne van a teljes „sztori”, ám rendkívül jól olvasható formában, így aki belefeledkezik a történetbe, „tágabb, élményszerű képet kap arról a mitikus világról, amelybe a zeneszerző beleágyazta művének cselekményét”.
Wagner 1848-ban gondolt először arra, hogy a Nibelung-eposz felhasználásával operát ír Siegfried halála címmel. „Néhány év alatt a terv fokozatosan bővült, előbb egy kétrészes Siegfried-művé, majd újabb ötlettel trilógiává, végül a zeneszerző egy előjátékot is illesztett hozzá, így nyerte el végleges formáját a tetralógia terve négy év múlva.” Végül éppen egy negyedszázad telt el az elgondolás és a tetralógia befejezése között.
„Wagner behatóan tanulmányozta az óészaki regevilágot, amelynek szövegei azokban az évtizedekben váltak ismertté a német nyelvterületen, miután az Izlandon lejegyzett középkori kódexekből lefordították őket – írja a könyv záró fejezetében Tótfalusi István. – A forrásműveket egyébként a nagy művész önállóságával kezelte Wagner, a cselekmény több fontos mozzanatát elhagyta vagy átformálta, számos fordulatot pedig ő maga ötlött ki a drámai feszültség és hatás kedvéért, vagy azért, hogy művészi elgondolásait a legjobban érvényre juttassa.” A tetralógia távoli, titokzatos világát Schmal Róza illusztrációi egészítik ki.
A kötet a Magvető és a Müpa együttműködésében, a Budapesti Wagner Napokhoz kapcsolódva jelent meg.
