Ritka alkalom: Micuko Ucsida interjút adott. Ebből nem csupán az derült ki, hogy a zongoraművésznő épp Schubert-szonátákkal foglalkozik, ezért Beethoven Diabelli-variációi 2020-ig nem kerülnek elő; vagy az, hogy a háta, a válla gyakran fáj, de az ujjai sosem fáradnak el.
A japán zongoraművész Bécsben nőtt fel, Londonban él. Évente körülbelül 50 koncertet ad. Három Steinwaye van, és időnként egy 18. századi vagy egy Conrad Graf készítette hangszer egészíti ki a gyűjteményt. Ilyen hangszeren azonban nem hallhatjuk koncertkörülmények között: „Egy ennyire finoman, halkan szóló zongorán egy olyan teremben, mint a Wigmore Hall? Na, ne vicceljen már!”
Micuko Ucsida 15 évesen nyerte meg élete első versenyét, és egyáltalán nem volt abban biztos, hogy zongoraművész szeretne lenni.
(Sőt az öt-hat évvel későbbi Beethoven-verseny győzelme és a leedsi dicsőség idején sem!) A tanára dühös volt, de a kamaszlány őszintén válaszolt, hiszen fogalma sem volt, mit jelent „zongoraművésznek lenni”, és igazából nem nagyon érdekelte a hangszer, számára az opera és más muzsikusok, Mirella Freni, Szigeti József, Pau Casals sokkal többet jelentettek.
A korszak bécsi zongoristaistenét, Wilhelm Backhaust egyáltalán nem kedvelte, de ezt azért mégsem lehetett kimondani…
A több, mint negyven éve a pályán levő Ucsida szerint ma a fiatal zongoristák nagy nyomás alatt vannak, azt várják el tőlük, hogy azonnal sztárrá váljanak a közösségi média által, amit ő nem néz kifejezetten jó szemmel. Nem gondolja, hogy meg kell osztani, mit reggeliztünk. „Ez nem megosztás, ez reklám.
A megosztás azt jelenti, ami egy teremben néhány emberrel egyszerre, egy koncert alatt történik, amikor mindenki valami olyanra figyel, amit szeret.”
Úgy véli, egy élet kell arra, hogy az ember megértse, hogyan működik a zene, nem elég leülni a zongorához, nem elég játszani rajta. Saját bevallása szerint húszas éveinek végén talált rá saját hangjára. „A Radio 3-ra kapcsoltam, és valaki épp játszott. Akkor azt gondoltam: Úristen, ez én vagyok!”
(Via The Telegraph)