A visszatérő debütáns

Sebastian Weigle - fotó: Monika Rittershaus

Jó napot kívánok, presszókávé, hétfő, kedd, szerda, török, görög – ha ennyi magyar szó nem lenne elég, a Budapesti Wagner-napok Rienzijét vezénylő karmester, Sebastian Weigle még a frissen tanult Gyöngyvér név jelentését is elmagyarázza.

– Az opera nemzetközi világ, de honnan a magyartudás?

–  Hát ezt azért még nem nevezném magyartudásnak… sajnos. Nagyon tetszik a nyelv dallama, a ritmusa, bárcsak beszélném! Ami rám ragadt, az azért van, mert körülbelül hússzor jártam Magyarországon még zenészként és turistaként. Budapestet nagyon szeretem, gyönyörű város, rengeteg felfedeznivalóval, tegnap például Budán voltam, nem jut eszembe az étterem neve, de remek hely, ráadásul Bauhaus-épületek vannak a környékén.

– Viszont munkaköri kötelességből most jár nálunk először. Rendszeres bayreuthi karmesterként mit lát a Budapesti Wagner-napokból?

–  Őszinte leszek, és szégyellem is magam, de nagyon keveset. Azt tudtam, hogy létezik, hogy komoly fesztivál, de azt, hogy ki énekel itt, kik a visszatérők, bevallom, nem követtem évről évre. A szálloda halljában összefutottam több énekessel, akikkel régóta ismerjük egymást, jól meglepődtünk, megörültünk, és kiderült, mindenki többedik alkalommal jár itt. „Ó, nekem ez már a tizedik! Üdv a klubban!” – mondta valaki. Ja, jó… Mondhatnám, hogy annyira Frankfurtra koncentrálok, hogy másfelé nem is nagyon tudok kitekinteni, ami egyébként teljesen igaz. A Rienzire viszont nagy örömmel mondtam igent, mert különösen szeretem ezt a darabot.

Amióta a teljes repertoárt vezényeltem, sokkal jobban értem Wagnert, az utalásrendszerét,

például a Rienzi hogyan köszön vissza a Tannhäuserben, A bolygó hollandiban vagy azt, ahogyan változott, fejlődött zeneszerzőként, viszont már kezdetben benne volt az, amit későbbi műveiben kibontott. Elképesztő utazás ez számomra is. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy ez a rettenetesen fiatal ember már ebben az operában milyen komolyan vette magát, és milyen gyilkos feladat elé állította a tenorokat. Szerencsére Robert Dean Smith olyan tapasztattal rendelkezik, hogy erőlködés nélkül képes ezt megoldani. Amiben én tudom őt segíteni, azt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a vörös szőnyeget leterítik, és lehet bízni abban, hogy a szőnyeg úgy ki van húzva, hogy nincs benne ránc, nem fognak benne megbotlani, elég azon csak végigsétálni. Szintén szerencse, sőt, annál jóval több, hogy nagyon jó, lelkes, odafigyelő, tanulékony zenekarral dolgozunk, akiknek nem az opera műfaja az elsődleges prioritás. Napról napra fejlődnek. Büszke vagyok rájuk. A kórus pedig csodálatos. Ahol ilyen emberekkel lehet dolgozni, oda boldogan térek vissza. Képzelje el, hogy az első próbán az első két felvonáson kétszer mentünk végig. Ez a hozzáállás nagyon feltölt.

– A frankfurti operában dolgozik, előtte a Liceu fő-zeneigazgatója volt évekig. Miért érezte szükségét a váltásnak?

–  Amikor a frankfurti hívás érkezett, már kialakult a barcelonai zenekarral, kórussal egy közös nyelv. Az elődöm, Bertrand de Billy elkezdett építkezni, egy teljesen új együttest felépíteni, ami időigényes folyamat, és erre alapozva el tudtunk indulni egy olyan hangzás felé, amit én szerettem volna elérni. És jött a frankfurti telefon. Azt tudtam, hogy szeretnék hazatérni, német, osztrák vagy svájci operában dolgozni. Nem volt könnyű meghozni a döntést, mert a szakmai mellett mindig vannak érzelmi okok is. Szerelmes lettem Barcelonába, és szerelmes lettem Frankfurtba.

„Előre tudom, hogy az énekes bírja-e majd a harmadik felvonást”

Abban teljesen biztos voltam, hogy két együttes élén nem lehet állni. Fogalmam sincs, ezt hogyan csinálják a kollégák. Szerintem ez olyan, mintha két-három felesége lenne az embernek. De komolyra fordítva a szót: jó visszatérni Barcelonába, az pedig egészen különleges pillanat volt, amikor egy olyan jótékonysági koncerten dirigáltam, ahova az összes volt fő-zeneigazgatót is meghívták. A pódiumra léptem, a nézőtér és a zenekar is nagyon nagy szeretettel fogadott.

– Hiányzik bármi Barcelonából?

–  A város maga, a hangulat. Aztán a időjárás, a mare és a montañas, azaz a tenger és a hegyek. A tapas, a bor. Évente kétszer-háromszor azért elutazom, akár egy hétvégére is.

–Megérkezett Frankfurtba, ami nem volt önnek ismeretlen közeg.

–  Valóban nem, mert 2002-től dolgoztam ott vendégként, tehát valamennyit tudtam a zenekarról, és nagyjából azzal is tisztában volt a vezetés, milyen repertoár van az én elképzeléseimben, mit szeretnék én vezényelni, és kiket szeretnék meghívni vendégként. Ennyit kellett időzíteni és finomhangolni csupán. Szerencsés vagyok a zenekarral, mert egyrészt kiváló, másrészt kíváncsi muzsikusokból áll, akiknek nagy a munkabírása. A legjobbak akarnak lenni, ez hajtja őket, mellettük nem lazsálhatok én sem! Amikor megérkeztem, azt mondtam, az irodám ajtaja mindig nyitva áll. Ezt ma is tartom.

Sebastian Weigle – fotó: Monika Rittershaus

– Bayreuth is ilyen nyitottan fogadta, amikor először vezényelt?

–  Hiszik vagy sem, az is egy érzelemteli közeg – és ha Wolfgang Wagner felhívja az embert (és elkezdi utánozni a telefonáló Wolfgang Wagnert), arra nem lehet nemet mondani. Szerencsés voltam, mert nem új darabbal indítottam, hanem olyannal, amit már többször vezényeltem, és mert évekkel ezelőtt, Daniel Barenboim asszisztenseként megismertem a házat, a hangzást, tudtam, mire kell figyelni, mik azok a nüanszok, amiket az avatott fülek figyelnek. Bayreuth atmoszférája különleges, oda senki nem azért jön, mert kell. Abban nincs kötelezettség, azt a zene öröméért csinálja mindenki. Ráadásul a léptékek is kisebbek, emberiek: ki lehet bérelni a családnak egy házat, gyalog vagy biciklivel lehet próbára, előadásra járni. Egy nagy osztálytalálkozóhoz vagy családi dzsemborihoz lehetne hasonlítani.

– Ha már család. Édesapja kántor volt. Soha nem akart egyházzenészi pályára lépni?

–  Nem, és apám nem is nagyon erőltette. Az orgonát is csak akkor mutatta meg, ha én kértem. Általa, a saját bőrömön tapasztaltam, mit jelent az állandó szolgálat, ha nincs különbség munka- és ünnepnap között. Ha nincs esküvő, keresztelő vagy temetés, esetleg kóruspróba, az istentiszteletek sosem várhatnak. Ebbe utazás nem fér bele. Ezt csak úgy lehet csinálni, pláne családdal, ha van egy olyan stabil háttér, amit az édesanyám jelentett. Az érdekes, hogy túl sok egyházi darabot nem vezényeltem, a kantáták például teljesen kimaradtak. Hogy egyszer koncertre előkerülnek-e, nem tudom. A János-passió viszont tervben van.

– És a kürtjét előveszi még?

– Frankfurti kollégák kérték néhány éve, hogy kamarázzunk egyet, akkor, sok év után elővettem. Rettenetes volt, képzelje el, egészen izomlázam lett. Akkor jöttem rá igazán, hogy ez bizony nem olyan, mint a biciklizés vagy az autóvezetés. Tudja, sokan a karmestereket nem tekintik zenésznek, mert karmesternek nem fűződik a hanghoz fizikai kapcsolata. Az valóban komoly munka, hogy megértsük, hogyan jön létre a hang. Az én életembe a hangszeres zene után viszonylag későn jött a karmesterség, de van, amit meg lehet tanulni, és van, amit nem. A technikát lehet, az empátiát, a fantáziát, az érzést, a zenét mint olyat, a megmagyarázhatatlant nem. Egy ideje már karmester vagyok, de nincs birtokomban az abszolút tudás, nem tudom a titkot. Keresem.