Egy Rohmann Ditta csellóművésszel készített interjúban esett szó az improvizációról, a hangfestésről, a klasszikus zenei határok átlépéséről, a hangfestésről, de tinédzserkori kedvenc popzenészeiről, sőt főzés közbeni zenehallgatási szokásairól is.
- hirdetés -
A Szintén zenész blogon megjelent beszélgetésből kiderül, hogy Rohmann Ditta improvizációs bátorságát nagyban növelte férje, Fassang László, aki a terület avatott művelője: „ő segített abban, hogy bátrabb legyek és elinduljak ezen az úton. Otthon improvizálgattunk, majd megismerkedtem Szőke Szabolccsal, akivel azóta már több éve együtt játszunk. Jó barátom az egész Trio Squelini, azaz Váczi Dani és Szalai Péter is. Megszerettem őket és igazán megtisztelő, hogy befogadtak, mint „szomorú zenészt”.
Egyedi hanglemezzel jelentkezett Rohmann Ditta és édesapja
Még Velencébe is kimentem velük, ahol utcazenélni szoktak, amibe ugyan nem csatlakoztam be, de több fellépésünk is volt, egy étteremben Velence központjában, egy többszáz éves gyönyörű villában és egy gyárból átépített könnyűzenei helyszínen, ahol énekeltem is. Emlékezetes élmény marad mindegyik. Csodálom Szabolcsékban, hogy ugyanolyan átéléssel játszanak az utcán, mint ahogy egy hatalmas koncertteremben. Legutóbb például a MÜPÁ-ban léptünk fel az Akkezdet Phiaival és az Amoebaval. Nagy hatással volt rám a szám poetry ereje.”
Egy szintén nem mindennapi fellépés:
Szőke Szabolcs a Hólyagcirkusz Társulattal több színházi előadást is létrehozott, így nem véletlen, hogy egészen más szempontok, hangsúlyok is előkerülnek a közös munkában, ugyanakkor mégis biztonságban folyik a munka. „Szőke Szabolcs zenéjében biztos támpont számomra, hogy van kotta, így otthonosabban mozgok ebben a világban, jazz standerdeket nem szoktam játszani. Amikor valamilyen formában improvizálok, felszabadítóan hat, remekül kiegészíti a klasszikus, és a kortárs zenei tevékenységemet – tette hozzá a csellóművész. – Van még olyan zenei, vagy társművészeti irányzat, ami felé lehetne nyitni szerintem, mert érzem a komolyzenei világ korlátait.
Úgy gondolom, nekünk komolyzenészeknek nagy feladatunk lenne, hogy feszegessük ezeket a korlátokat.
Most debütálok színészként egy darabban, dolgoztam táncosokkal is többször is, ezek mindig frissítően hatnak a zenélésemre.”
Az kísérletező kedv új irányzatokra is vonatkozik. Ilyen korlátfeszegetés a soundpainting, azaz a hangfestés. „A soundpainting egy interdiszciplináris jelnyelv, amit gyakran alkalmzok kurzuokon, lényegében egy eszköz a közös zenéléshez, olyan, mint egy zenei társasjáték. Sok mindent – a hangmagasságtól kezdve a ritmuson át a tempóig – meg lehet határozni a jelek a segítségével. Jártam a Soundpaintinget megalapító Walter Thompson kurzusán, itthon Gryllus Samuval próbáljuk terjeszteni ezt az izgalmas világot. (…) Ebbe a folyamatba nagyon jól be lehet vonni gyerekeket, előadókat, vagy a közönséget. Fontos eleme a hangfestésnek, hogy mindig az adott együttesre szabja a hangfestő a mozdulatait, nem lehet hibázni, mindenki saját fantáziája és tudása szerint reagál. A hangfestő dolga, hogy tudjon valamit kezdeni az alapanyagból.” – magyarázta Rohmann Ditta.
És ha valaki valamiféle rossz sztereotípia miatt azt gondolná, egy komolyzenész bár közreműködik könnyedebb zenei projektekben, de hallgatni csak komolyzenét hallgat, annak eláruljuk, a csellóművész tiniként Prodigyre tombolt, főzés közben pedig nyugodtan szólhat a rádióból Beyoncé, Ariana Grande vagy Pink.
(Via Szintén zenész)
