A megemlékezés fogalma furcsán hangzik Kocsis Zoltán esetében, hiszen lehetetlen őt nem jelenlévőnek tekinteni. A gyászév nemcsak formális szokás, hanem alaposan megtapasztalt lelki szükség, de legtöbbször nem elég arra, hogy beteljen az eltávozott keltette űr.

- hirdetés -

Kocsis Zoltánnal kapcsolatban fokozottan így van ez. A zenei, sőt egész kulturális életünkben betöltött meghatározó, mértékadó szerepe hiány. Ahogy ironikusan megjegyezte:

Én csak úgy lebegek a zenei élet felett.

Ezt mindenki érezte. Minden leütött billentyűben, minden meghúzott vonóban, megfújt kürthangban, ami ebben a hazában megszólalt, benne volt az ő láthatatlan figyelme. Mindenkire hatott sokszor emlegetett véleménye:

nem a véglegességre kell törekedni, hanem az isteni tökéletességre.

Szerencsére az emlékezésnek az ő esetében sokkal tágabb a tere, mint ha egy átlagos, mulandó tevékenységet végző előadóművészről lenne szó. Korábban is tudtuk, éreztük, de csak most kezd igazán látszani, milyen nagy életmű maradt utána. Intézmények, amelyek alapításában vagy felépítésében részt vett, hangfelvételek sokasága, kottakiadások (önálló művek és átiratok), írások, interjúk, és egy jelentős archí vum is. Kocsis Zoltán lemezeit — és szerencsére nemcsak a teljes Bartók zongorás életművet, hanem rengeteg egyéb felvételét is — etalonként hallgathatjuk. Ez már most nyilvánvaló. Zenekari felvételei még nem olyan könnyen hozzáférhetők, de minden bizonnyal nemcsak az egyik legnagyobb zongoraművésze, hanem az egyik legjelentősebb karmestere is volt korának.

És nem csak a Bartók-művek előadásának terén.

Sajnos az ő esetében is vannak torzóban maradt alkotások, mint minden idő előtt távozó művész hagyatékában: ilyen például a Bartók új sorozat hangfelvétel-összkiadása, amely annyira azért készen áll, hogy bőven megvan a zsinórmérték, már csak kellő odaadás és persze tehetség kell a teljessé tételéhez. Nem lesz könnyű ezen a területen utolérni Kocsis Zoltánt. De természetesen ugyanez vonatkozik minden más munkára is, amelyben részt vett.

Mert ez volt számára a legfontosabb: a munka.

Lényegében az egyetlen igazán fontos dolog. A munka, amely persze csak eszköz valami magasabb rendű, esztétikai, sőt transzcendens élmény megtalálása és továbbadása érdekében. A munka viszont — úgy tartotta — még az ő, szinte emberfeletti adottságaival sem megy másképp, csak a lehető legnagyobb áldozathozatallal, maximalizmussal.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Kocsis Zoltán is az elmúlt fél évszázad halhatatlanjai között van már. Az életmű lezárt, de nem befejezett. Működjünk bármilyen területen, mindannyiunk dolga, felelőssége, kötelessége, hogy folytassuk. A saját munkánk minőségével, szorgalmával, odaadásával, a bennünk rejlő, akár mégoly csekély talentum maximális kibontásával. Csak ezzel tudunk rá valamennyire is méltó módon emlékezni. Az emlékkoncert, dokumentumfilm és minden más megemlékezés szép és fontos gesztus, támasz az itt maradók számára.

De nem végállomás: kiindulópont.