A nagykanizsai származású Farkas Zoltán „Batyu” (1956) az ország egyik legelismertebb néptáncművésze, pedagógusa és koreográfusa, aki alkotótársával és feleségével, Tóth Ildikó „Fecské”-vel nemcsak a Muzsikás együttes fontosabb koncertjeinek elmaradhatatlan szereplője, hanem a magyar kultúra követeként az Amerikai Egyesült Államoktól Tajvanig tanítja a magyar néptáncot.
– Tavaly jelent meg a néptánc, avagy alaptechnikák módszertana című köteted, amelyben harmincévi tanítás tapasztalatait gyűjtötted csokorba. Miért vártál ennyi ideig vele?
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg
– Húsz éven át érleltem az anyagot. Sokfelé tanítottam a világban, változatos körülmények között kellett helytállnom. Tajvanon például úgy tanítottam a mezőségit, hogy az érdeklődők kört alkottak. Ott nincsenek individuumok, csakis tömegben és vezetői utasításokra tudnak mozogni. Meg kellett tanulnom, hogy hol a határ: hogy a tánc még mezőségi jellegű legyen, de ne törjem össze a világképüket, és közben jól is érezzék magukat. Az ilyen helyzetek megoldásához nem találsz kulcsokat a pedagógiai nagylexikonban. Ahogy ahhoz sem, amikor az egyik New York-i táncklubba csupa nyolcvanévesnél idősebb ember jött el, miközben dunántúli ugrós volt témaként kiírva. Miként lehetséges azt kivitelezni, hogy az ember élményt adjon nekik, megmaradjon hitelesnek, és közben mentőt se kelljen hívni? Voltaképpen az egész életem erről szólt.
– A Müpa Hetedhét táncház műsorában évek óta tanítasz kisgyerekeket. Lényegében itt is ugyanez a feladat, nem?
– Komplexebb, hisz a kisgyerekekkel együtt a szülőket is tanítom. Azt látom, hogy ahelyett, hogy a gyerekeket már kiskorukban mozgáskultúrára tanítanák, kész termékeket nyomnak le a torkukon. mert az az egyszerű és hatásos, és arra befizet a szülő. Nem merik felvállalni a lassú, nem látványos, de húsz év múlva akár szárba szökkenő, készség és képesség szintjén lévő mozgást. A népi hagyományban amúgy is mindenki a saját képessége és egyénisége mentén tanulta meg ezeket. miközben zsűrizéskor számtalanszor tapasztalom, hogy a fiatalok „másolják a filmeket”. Pedig adott figurák egyáltalán nem biztos, hogy az illetőnek is jól állnak.
A másolás művészetéből át kell lépni az újraalkotás művészetébe.
– Huszonöt éve tanítasz a Budapest Kortárstánc Főiskolán. Ott is néptáncot?
– Igen, de ott nem autentikus népzenére, hanem remek világzenékre mozgunk. Nem tudják, mit hogyan hívnak, de rettenetesen élvezik. Alapképesség szintjén haladunk, aztán elkezdünk játszani. És egyszer csak kialakul, mondjuk, a lőrincrévi pontozó. Amiről persze nem tudják, hogy az, de mikor rákérdeznek, kemény néprajzi előadást kapnak. s ezek a kortárs táncosok, akik különféle mozgástechnikákon nőnek fel, ezek hatására mind el akarnak menni a mezőségre vagy Kalotaszegre. ennek eredményeként haidauból, mezőségi táncból és legé-nyesből születtek már olyan kortárs művek, amelyekkel Európában díjakat nyertek. Érezni rajtuk, hogy a tánc magyar, azt is, hogy néptánc, mégis olyan kreatívak, hogy ámul az ember.
