A Piazza Navonára és a Corso Vittorio Emanuele II-re néző Palazzo Braschi tökéletesen teátrális háttér lehetne az a Museo di Roma március 11-ig látogatható időszaki kiállításának, amely az olasz főváros operaházának történetét mutatja be. Nem is akárhogyan: a jelmezekre és a jelmeztervezőkre fókuszálva.
Gyorsan szögezzük le, hogy a kurátorok és a marketingesek a címen még dolgozhattak volna, mert abból finoman szólva is hiányzik a teatralitás. „Az Opera művészei” bármit takarhat, bármilyen műfajt előtérbe állíthat a Gesamtkustwerkből. Ha valakinek a Teatro dell’Opera di Roma nézőterét ábrázoló festményrészlet mégis felkelti az érdeklődését, vagy eleve a ruhák, a jelmezek a gyengéi, tobzódhat a termekben, ahol a próbababákon olyan művészek munkáit mutatják be, mint Pablo Picasso, Giorgio De Chirico, Afro, Alberto Burri, Giacomo Manzù, Mario Ceroli, Arnaldo Pomodoro, Armani, Ungaro, Valentino vagy William Kentridge.
A Római Operaház számára fontos a múlt. Több mint 80.000 jelmez és 11.000 terv van archívumukban, folyamatosan újítják fel a történeti értékkel bíró jelmezeket, és olyan különleges produkciókat is színre visznek, mint a Tosca előadása az 1900. január 14-i ősbemutató díszleteivel és jelmezeivel.
A tárlat az 1880. november 27-én, Teatro Costanzi néven, Rossini Semiramidéjával megnyílt dalszínház első emblematikus szerzőjének, Pietro Mascagninak az életművével indul. Ígéretesen, mert a fali panelek olasz és angol nyelvű szövegei, a különböző Parasztbecsület-produkciók jelmezei mellett egy képernyőn Scorsese Dühöngő bikájának részleteit mennek. Az is izgalmas, hogy a darab 1911-es, 1956-os és 1995-ös előadásának a ruháiból is válogattak. És a Piazza Navonára néző ebédlőben kialakított De Chirico-terem nem nélkülözi az ötletet a kifeszített díszletfüggönnyel, a próbababákra adott jelmezekkel, mellettük pedig azokkal az önarckép festményekkel, amelyeken a De Chirico egy-egy jelmezét hordja.
Ez a sokoldalú és az operaházon kívülre is tekintő megközelítés azonban nem jellemzi a kiállítás egészét. Az ismertető, egy-egy művészt vagy az opera adott korszakát bemutató szövegek informatívak, ám nincs hova kössük, így az adatok úgy lógnak a levegőben, mint az a pár szemlére tett díszletfüggöny. Néhány esetben láthatunk terveket, az előadásfotók azonban jórészt hiányoznak. Feltűnik egy-egy plakát, így a jelmezekből és a termekben szóló operarészletekből kell képzeletben összeraknunk, milyen lehetett az adott opera- vagy balettelőadás. Vetítenek néhány részletet, de a falak színe nem alkalmas háttérnek, ráadásul a kép és a teremben szóló hang nincs összhangban egymással, az előadás-felvételek így némák.
Ha a kurátorok a hiány dramaturgiájára építették a tárlatot, elérték céljukat. Visconti, Zeffirelli operarendezéseit nem állítják a filmek mellé vagy azokkal szembe. Azt sem tudjuk meg, hogy a nagy divattervezők színpadra és kifutókra tervezett ruhakölteményei milyen viszonyban állnak egymással. És hiába van ott a táblán, ki hordta az adott ruhát, Callas vagy Domingo – csak hogy a legnagyobbakat említsük -, önmagukban csak élettelen anyagokat látunk, amelyek jelentést csak a színpadon kapnak, ha emberek öltik őket magukra. Az, amiért létrejöttek, amiért épp ilyen anyagból, ilyen színből, ilyen szabással és díszítésekkel készültek el, csak az előadás kontextusában érthető meg.