Papageno Radio
Intermezzo Egyszerűen csak a ruhák

Egyszerűen csak a ruhák

A Piazza Navonára és a Corso Vittorio Emanuele II-re néző Palazzo Braschi tökéletesen teátrális háttér lehetne az a Museo di Roma március 11-ig látogatható időszaki kiállításának, amely az olasz főváros operaházának történetét mutatja be. Nem is akárhogyan: a jelmezekre és a jelmeztervezőkre fókuszálva. 

Gyorsan szögezzük le, hogy a kurátorok és a marketingesek a címen még dolgozhattak volna, mert abból finoman szólva is hiányzik a teatralitás. “Az Opera művészei” bármit takarhat, bármilyen műfajt előtérbe állíthat a Gesamtkustwerkből. Ha valakinek a Teatro dell’Opera di Roma nézőterét ábrázoló festményrészlet mégis felkelti az érdeklődését, vagy eleve a ruhák, a jelmezek a gyengéi, tobzódhat a termekben, ahol a próbababákon olyan művészek munkáit mutatják be, mint Pablo Picasso, Giorgio De Chirico, Afro, Alberto Burri, Giacomo Manzù, Mario Ceroli, Arnaldo Pomodoro, Armani, Ungaro, Valentino vagy William Kentridge.

A Római Operaház számára fontos a múlt. Több mint 80.000 jelmez és 11.000 terv van archívumukban, folyamatosan újítják fel a történeti értékkel bíró jelmezeket, és olyan különleges produkciókat is színre visznek, mint a Tosca előadása az 1900. január 14-i ősbemutató díszleteivel és jelmezeivel.

A tárlat az 1880. november 27-én, Teatro Costanzi néven, Rossini Semiramidéjával megnyílt dalszínház első emblematikus szerzőjének, Pietro Mascagninak az életművével indul. Ígéretesen, mert a fali panelek olasz és angol nyelvű szövegei, a különböző Parasztbecsület-produkciók jelmezei mellett egy képernyőn Scorsese Dühöngő bikájának részleteit mennek. Az is izgalmas, hogy a darab 1911-es, 1956-os és 1995-ös előadásának a ruháiból is válogattak. És a Piazza Navonára néző ebédlőben kialakított De Chirico-terem nem nélkülözi az ötletet a kifeszített díszletfüggönnyel, a próbababákra adott jelmezekkel, mellettük pedig azokkal az önarckép festményekkel, amelyeken a De Chirico egy-egy jelmezét hordja.

Ez a sokoldalú és az operaházon kívülre is tekintő megközelítés azonban nem jellemzi a kiállítás egészét. Az ismertető, egy-egy művészt vagy az opera adott korszakát bemutató szövegek informatívak, ám nincs hova kössük, így az adatok úgy lógnak a levegőben, mint az a pár szemlére tett díszletfüggöny. Néhány esetben láthatunk terveket, az előadásfotók azonban jórészt hiányoznak. Feltűnik egy-egy plakát, így a jelmezekből és a termekben szóló operarészletekből kell képzeletben összeraknunk, milyen lehetett az adott opera- vagy balettelőadás. Vetítenek néhány részletet, de a falak színe nem alkalmas háttérnek, ráadásul a kép és a teremben szóló hang nincs összhangban egymással, az előadás-felvételek így némák.

A világ első 3D nyomtatóval készült díszlete

Ha a kurátorok a hiány dramaturgiájára építették a tárlatot, elérték céljukat. Visconti, Zeffirelli operarendezéseit nem állítják a filmek mellé vagy azokkal szembe. Azt sem tudjuk meg, hogy a nagy divattervezők színpadra és kifutókra tervezett ruhakölteményei milyen viszonyban állnak egymással. És hiába van ott a táblán, ki hordta az adott ruhát, Callas vagy Domingo – csak hogy a legnagyobbakat említsük -, önmagukban csak élettelen anyagokat látunk, amelyek jelentést csak a színpadon kapnak, ha emberek öltik őket magukra. Az, amiért létrejöttek, amiért épp ilyen anyagból, ilyen színből, ilyen szabással és díszítésekkel készültek el, csak az előadás kontextusában érthető meg.

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X
X