Papageno Radio
Intermezzo ,,Ha többen hallgatnának kortárs improvizatív zenét, jobb hely lenne a világ”

,,Ha többen hallgatnának kortárs improvizatív zenét, jobb hely lenne a világ”

A Zsidó Művészeti Napokon május 31-én láthatja a közönség a Karnas Formula feat, Dés András–Linking (Kapcsolódás) című műsort. Grzegorz Karnas egyéni hangú, különleges, összetéveszthetetlen előadói stílusú lengyel jazzénekes. Világutazó, a nyelvek és a kultúrák szerelmese. Ezúttal Dés Andrással, a hazai jazzélet egyik legkísérletezőbb zenészével, valamint a fiatal lengyel bőgős titánnal, Alan Wykpisszel alkot triót. Programjuk elsősorban Karnas szerzeményeire épül, de – a három muzsikus személyiségéből kiindulva – okkal feltételezhetjük, hogy az est rengeteg meglepetést tartogat majd. Dés Andrást kérdeztük.

Hogyan ismerkedtetek meg Grzegorz Karnas-szal?

– Grzegorz rendszeresen járt Magyarországra koncertezni és több lemezt is készített a BMC-nél. Egy alkalommal, 2015-ben, egy lengyel bőgőssel, egy lengyel dobossal és Lukács Miklós cimbalmos barátommal játszott volna, de a dobost pár nappal a koncert előtt baleset érte és sürgősen ki kellett találni valamit. Miki javasolta Grzegorznak, hogy én helyettesítsem a lengyel dobos fiút. Gyorsan megtanultam a műsort, és beugrottam. A két koncert nagyon jól sikerült,

Grzegorz hamarosan újabb fellépésekre hívott, és azóta sokat játszottunk együtt.

Kinek az ötlete volt, hogy a ZsiMü-n is lépjetek fel?

– Tavaly ősszel egy szlovákiai fesztiválon nem szokványos felállásban játszottunk Grzegorz-sal: ritka, hogy egy énekes, egy bőgős és egy ütős játszik trióban, mindenféle harmóniahangszer nélkül. Iszonyatosan jól sikerült a koncert, és elhatároztuk, hogy májusra turnét szervezünk a triónknak. Szinte rögtön eszembe jutott a ZsiMü, egyrészt azért, mert májusban van, másrészt azért, mert tudom, hogy nyitott az ilyen útkereső és izgalmas nemzetközi produkciókra. Az együttesünkre nem csak azért jellemző a kultúrák találkozása, mert Grzegorz és Alan Wykpisz lengyel, én pedig magyar vagyok, hanem azért is, mert Karnas folyamatosan járja a világot (most például hónapok óta Vietnamban tartózkodik), és a különféle kulturális hatások egyértelműen érződnek a zenéjén.

A közönség jól fogadja a zenei kísérleteket?

– Hiszek abban, hogy ha a zenészek jól érzik magukat a színpadon, fel tudnak oldódni a közös játékban, akkor a közönség is jól érzi magát. Nem láttam még olyan koncentrált, komoly, magas szintű színpadi zenélést, amelyet a közönség ne élvezett volna. Azért is szeretek Grzegorz-sal játszani, mert hagyja, hogy a sokféle hatás átmossa és én is így vagyok ezzel: sok inspirációt gyűjtök kívülről, a zenén túlról. Alan Wykpiszt, aki a fiatal lengyel jazzgeneráció nagy tehetsége, remek bőgős, szintén a nyitottság, az új utak keresése jellemzi. Ha mindhárman hittel, szeretettel játszunk, akkor még a legösszetettebb zene is magával ragadja a közönséget.

Még mindig rétegműfajnak számít a jazz?

– Valószínűleg mindig is az lesz. Úgy gondolom, a jazz-nek nem feladata nagy tömegeket megszólítani, ugyanakkor abban mélyen hiszek, hogy ha többen hallgatnák és szeretnék ezt a műfajt – nevezzük inkább kortárs improvizatív zenének –, amelyet meghatároz a szabadság és a demokrácia, akkor jobb hely lenne a világ. Néha egy-egy jazz-zenekar hallgatása közben arra gondolok, hogy sok embernek kellene megtapasztalnia azt az érzést, amit én a közönség soraiban átélek. Meggyőződésem, hogy ha kellő figyelemmel fordulunk a zene felé, az

nyitottabbá, szabadabbá tesz minket, sokat tanít demokráciáról, emberségről.

A ZsiMü honlapján írottak szerint olyan eszközökön dobolsz, amelyek eddig egész más funkciót láttak el.

– Ez mostanra már az ars poeticám része, de nem vagyok vele egyedül. Az utóbbi időben benne van a levegőben, hogy az ütősök a legkülönbözőbb tárgyakat használják hangszerként, hiszen azokkal a technikákkal, amelyeket elsajátítottunk, bármilyen tárgyat, eszközt meg tudunk szólaltatni. Ez megint csak nyitottság és hit kérdése. Lemezeken sokféle dolgon játszottam már, például egy lavór vízen is. Nagyon szeretem ezt a fajta kísérletezgetést, útkeresést.

A ZsiMü-n például milyen tárgyak szólalnak majd meg?

– Magam sem tudom. Csak annyi biztos, hogy Grzegorz számait fogjuk játszani. Az októberi koncertünkben is pont az volt a csodálatos, hogy nagy utat jártunk be, hihetetlenül messze jutottunk az eredeti számoktól. Akkor lesznek igazán jók a turné koncertjei, ha sem a közönség, sem mi nem tudjuk pontosan, hogy mire számíthatunk aznap este. Nagy fokú szabadságra, rengeteg játékra, szélsőséges érzelmekre számítsanak, és arra, hogy nagyon jól fogják érezni magukat.

A Müpában volt egy Esterházy Péter-emlékest, amelyen az író egyik kötete vált hangszerré a kezedben. Ahhoz fogható megrendítő, felemelő dobolást még soha nem hallottam.

– Nem is tudod, milyen fontos nekem, hogy ezt mondod. A Müpa-esten elsősorban nem az izgatott, milyen egy könyvön zenélni, nem egy jópofa játékot adtam elő. Az a dobolás Esterházy Péterről, Esterházy Péternek szólt, és ezek szerint átment, milyen érzelmi töltet volt mögötte.

Legutóbb egy Závada Pál-felolvasáson hallottalak zenélni, ott leginkább a saját testedet használtad hangszerként. Régi vagy új keletű dolog a testdobolás?

– Gyanítom, hogy az őskorban kezdték az emberek hangszerként használni a testüket. Adja magát, egy ütős számára különösen. Nagyon fontos állomás volt az életemben, amikor a Szkénében megcsináltam a Farkasszem című szólóestemet. Színház és koncert közötti játék volt, azt a metszéspontot kerestem, ahol zenész tudok lenni a színpadon, de közben valamennyire színházat is játszom. Abban az előadásban volt egy testdobolós tétel, ami mögé egy személyiség fejlődését képzeltem el. Akkor nagyon sokat foglalkoztam ezzel. A testem hangjaival kísérleteztem, azt gyakoroltam, hogy melyik testrészemet milyen technikák segítségével tudom jól és virtuóz módon megszólaltatni. Azóta az eszköztáram meghatározó része lett a testdobolás.

Szerintem ez a fajta személyiségfejlesztés mindenkinek jót tenne.

– Én is azt gondolom, szoktam is testdobolós workshopokat tartani. Ez egyszerre szól a saját magunkkal való viszonyunkról, a saját ritmusunkról, a környezet ritmusáról, a szociális viszonyainkról. És nem kell feltétlenül virtuóz módon testdobolni ahhoz, hogy fontos felismerésekre jussunk általa.

Hány éves korodban kezdtél dobolni és min?

– Hatéves koromban megkérdezték a szüleim, akarok-e tanulni valamilyen hangszeren. Természetesen akartam, és ahogy nagyon sok hatéves kisfiú, dobolni akartam, úgyhogy beírattak a közelünkben lévő zeneiskolába klasszikus ütőhangszeren tanulni.

Úgy képzelem, hogy nem akkor kezdted, csak korábban nem klasszikus ütőhangszert püföltél, hanem a kezed ügyébe kerülő tárgyakat.

– Alighanem így történt. Azóta is az őrületbe kergetem a rokonaimat, barátaimat, üzletfeleimet, mert folyamatosan ütök valamit. Ez foglalkozási ártalom, sokan panaszkodnak, hogy meg lehet tőlünk bolondulni.

Igyekszünk szociális lényként viselkedni, de a püfölés ösztönösen előjön.

Hol gyakorolsz?

– Hosszú ideig voltak különböző próbatermeim, de most elsősorban otthon gyakorolok, és persze csak a halkabb hangszereimen. Azon vagyok, hogy újra legyen próbatermem, ahol lehet csörömpölni. Egy terézvárosi lakás nem a legmegfelelőbb terep a hangoskodásra.

Ráadásul valahol tartanod is kell a számos eszközt.

– Elárulok egy kulisszatitkot: van egy WC-nk, amelyet most nem használunk, és ott tartom a hangszereimet. Vicces, hogy ha jön hozzánk valaki, el akar menni WC-re és kinyitja az ajtót, cintányérok, keretes dobok és hasonlók esnek ki rajta.

„Tisztán látható, hol vannak az igazgyöngyök”

Zenei rokonnak érezlek az Amadinda Ütőegyüttessel. Gondoltatok már arra, hogy együtt hozzatok létre valamit?

– Az biztosan közös bennünk, hogy ők is nagyon nyitottak. Vannak, akik ragaszkodnak a hagyományos, klasszikus hangszerekhez, csak azokat szólaltatják meg, de úgy látom, az Amadinda is azt gondolja, hogy ez nem vezet sehova. A kommunikáció, a nyitottság, a kísérletezés elengedhetetlen kelléke a zenélésnek és a művészetnek. Amadinda-tagokkal dolgoztam már különböző helyzetekben, de Amadinda–Dés András produkció még nem volt. Ismerjük és azt hiszem, kölcsönösen tiszteljük egymást Rácz Zoltán zenekarvezetővel, ott volt több koncertemen is, jelezte, hogy szereti, amit csinálok. De azért az Amadinda nagy vad a világ ütős szcénájában, és az ember távolságtartó tisztelettel néz föl a klasszikus zenészekre. Magamtól nem jutna eszembe megkeresni Zolit, hogy csináljunk valamit közösen, de ha ő hívna, boldogan mennék.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X