Amikor 2016-ban Bartók-Pásztory-díjjal tüntették ki Várjon Dénest, Devich János, a Zeneakadémia professor emeritusa így fogalmazott: „a zenét szerető közönség Anda Géza utódjaként, szellemi örököseként tartja számon, művészként és magyarként”, olyan emberként, aki „ezt a súlyos, de felemelő terhet büszkén vállalja, a feladatot remekül teljesíti”.
A Liszt-díjas, szólistaként és kamaramuzsikusként is elismert Várjon Dénes 1968. február 23-án született. Első nagy sikere az Anda Géza Nemzetközi Zongoraversenyen aratott győzelem volt 1991-ben, azt számos fellépés követte, a tudatos építkezés eredményeként mára a világ egyik legkeresettebb, legtöbbet fellépő zongoraművészének számít.
A Zeneakadémián, ahol amíg ideje engedte, maga is tanított, olyan mesterei voltak, mint Falvai Sándor, Kurtág György, Rados Ferenc és Devich Sándor, a kamarazenélés rejtelmeibe Végh Sándor és Schiff András vezették be. A Schiff-fel való kapcsolat meghatározó a számára. Erről így fogalmazott: „Schiff Andrással való találkozásom egészen különleges szerepet játszott az életemben. Többen ajánlottak neki, többek között Rados Ferenc és Rolla János is. Bécsben találkoztunk először, egy 2 hetes mesterkurzusára hívott meg. Ezt később nagyon sok követte Angliában, Olaszországban, és az amerikai Marlboro Fesztiválra is az ő ajánlására jutottam el még a húszas éveim elején. Hihetetlenül sokat tanultam tőle, alapvetően határozta meg a zenéhez való viszonyomat. Rengeteget tágított a zenei horizontomon új szerzők és művek megismertetésével. Később rendszeresen meghívott a fesztiváljaira, ahol a legnagyobb örömömre gyakran együtt is felléptünk. Számomra a mai napig ő a legjelentősebb zongoraművész.”
S hogy a már említett kamarazenélés milyen fontos számára, mutatja a Kamara.hu, a minden év novemberének harmadik hetében megrendezendő fesztivál, ahol „a hangsúly mégsem az előadók személyén és a sztárlistán van, hanem az adott téma üzenetén, és azon hogy ezt az üzenetet a közös zenei gondolkodás és összetartás erejével, önmagunk és közönségünk számára a legkomplexebb módon tudjuk közvetíteni”.
A mennyiség, az évi körülbelül hetven koncert azonban nem megy a minőség rovására, ezt bizonyítják a koncertkritikák, illetve a különböző szaklapok díjai. Schumann- és Beethoven-lemezei is bekerültek a A Carnegie Hall-beli fellépésről így írt a The New York Times: „Megnyerő művészete felülmúlja több, a Carnegie Hall nagy színpadán megforduló nagynevű sztárét.” Az Edinburgh-i Fesztiválon adott hangverseny, egy „hegedű-zongora est egyszerre volt izgalmas, jól összerakott és megindító. Sokat mond, hogy “Joshua Bell-Várjon Dénes” koncertként hirdették, mert szó sem volt zongorakisérettel fellépő szólistáról, hanem két, pályája csúcsán levő muzsikus lélegzetelállító előadásáról.”
„Sok minden érdekel, de csak a zenén keresztül. Kicsi gyerekkorom óta semmi mást nem akartam csinálni, csakis zongorázni” – fogalmazott egy interjúban, és hozzátette: „Kezdettől fogva az volt a célom, hogy megőrizzem a függetlenségemet művészileg, szellemileg, egzisztenciálisan is. Épp ezért soha nem tartoztam semmilyen zenei intézményhez, szerencsére nem is szorultam rá. Így rosszfajta belső érdekharcokban sem kellett részt vennem. Mindig volt hajszálnyi kívülállásom. A lelki alkatom is olyan, hogy inkább megpróbálok a jó dolgokra figyelni, azokban részt venni.”