Nem csupán a kilométerek számát tekintve hosszú az út Jászapátitól Budapestig és Párizsig. Rácz Aladár a kávéházi, szórakoztató zenétől hatalmas munkával, folyamatos tanulással jutott el addig, hogy koncerthangszerré nemesítse a cimbalmot.
Rácz Aladár 1886. február 28-án született. Apja egy zenekarban brácsázott, ő – a 14 gyerek közül a harmadik – hároméves volt, amikor megkapta első cimbalmát. Nyolcévesen már apja zenekarával muzsikált, 16 évesen Budapestre került, kávéházi zenészként játszott az EMKE kávéházban. Tagja volt 36. Rácz Laci zenekarának is. 1910-ben Párizsba utazott, szintén egy állásajánlat révén. Ezt követően 24 évig élt külföldön, bejárva Európát, de más kontinensre is eljutott.
Amellett, hogy kávéházi, szórakoztató zenét játszott, nyelvet, zenetörténetet, zeneelméletet tanult, folyamatosan képezte magát. Elmélyedt Bach, Scarlatti, Couperin, Daquin, d’Andrieu és Rameau életművében, átiratokat készített, és a cimbalom tökéletesítésével is sokat foglalkozott:
10 évig dolgoztam, míg elkészítettem az új típusú cimbalomverőt….Mikor aztán elkészültem az új verővel, úgy éreztem, olyan erős vagyok, hogy most már akár az ördögöt is le tudnám győzni, fáradtság nélkül.
Nélküle biztosan nem fedezi fel a hangszert Stravinsky – a genfi Maxim bárban hallotta a zeneszerző -, nem kezd el cimbalmozni tanulni, és nem komponálja meg a Ragtime-ot. Rácz Aladár első cimbalomhangversenyét 1926-ban adta Lausanne-ben.
1935-ben, egy koncert erejéig tért haza feleségével, a svájci származású zongoraművész feleségével, Yvonne Barblannal, akivel sokszor lépett fel. Aztán maradtak Budapesten, Rácz Aladár pedig a Nemzeti Zenede, majd a Zeneművészeti Főiskola tanára lett.
1945-ben adott utoljára nyilvános hangversenyt, három évvel később – Kodály Zoltánnal és (poszthumusz) Bartók Bélával együtt – Kossuth-díjat kapott. 1958. március 28-án hunyt el. A budai utca, ahol lakott, több iskola és cimbalomverseny őrzi nevét.
(Via Zeneakadémia, Momus, Múlt-kor)
