A dal amerikai nagykövete. Százötven albumon énekel, egy Grammy-díj, öt Edison-díj és a Grand Prix du Disque tulajdonosa. Operaénekesi karrierje egyedülálló: jut hely benne a zenei nevelésre fordított figyelemnek és zenetörténeti kutatásoknak is. Annette Dasch és Piotr Beczała társaságában Thomas Hampson bécsi operettesten lép fel a Müpában.

Kétlaki életet él. Bécsben éppen úgy otthon van, mint New York­i lakásában. Büszkén vallja, hogy tiszteletbeli bécsiként ismerik el Ausztria fővárosában, és amikor a Bécsi Filharmonikusoknak ítélték a Baden Baden­i Kulturális Alapítvány Herbert von Karajan­díját, őt kérték fel a laudációra. Az operától az oratóriumokon és dalokon át az amerikai musicalig szinte mindent éneklő művész repertoárjában az operettek is figyelemre méltó helyet foglalnak el.

– Mikor kezdett érdeklődni az operettek iránt?

– Nem köthető ez dátumhoz, hiszen az operett egyike a klasszikus műfajoknak. Akárcsak az operák, dalok és musicalek, számomra az operettek is elválaszthatatlanok az európai zenétől.

Thomas Hampsont és zongorakísérőjét is kitüntetik

– Van-e szerepe ebben a vonzódásban annak, hogy ennyi időt tölt Bécsben?

– Minden bizonnyal szerepet játszik ebben hosszas bécsi tartózkodásom. Az ember fantáziáját megérinti az ottani miliő, a mindent átható zene, az állandóan jelen lévő történelem, és megérintik az ahhoz kapcsolódó hétköznapi történetek. Ilyenkor lehet igazán szembesülni az opera és az operett közötti alapvető különbséggel: az operák reprezentatív figurákat állítanak színpadra, nagy élettapasztalatot közvetítenek, nagyobb időbeli távlatokra mutatnak — témájuk többnyire évszázadokra nyúlik vissza. Az operettek azonnal akarnak szórakoztatni,

a mindennapok tanulmányozása segíthet az adekvát figurák felkutatásában — valóban inspiratív lehet ezek életre keltésében átélni a bécsi hétköznapokat.

– Honnan származik az operettgála ötlete?

– Erre nem emlékszem pontosan, de talán Baden­Badenben beszéltünk róla először. Többször léptem fel ott különböző gálaesteken, ahol opera­ és operettáriákat énekeltem. Egyszer csak megfogalmazódott ez az elképzelés.

– Gondolom, régebbről ismeri már partnereit. Hol dolgoztak eddig együtt?

– Piotr Beczałát húsz éve ismerem, nagyon sokat dolgoztunk együtt Bécsben és a Metben, Salzburgban és más helyeken is. Szeretek vele együtt énekelni, kiváló partner és nagyon kedves ember. Annette Dasch fantasztikus művész, vele is többször volt szerencsém közös produkciókban részt venni. Nagyon örülök ennek a közös munkának velük.

Ha mérnöki pontossággal össze lehetne állítani az énekesek génállományát, a romantikus baritont Thomas Hampsonból kellene klónozni. Ő jelenti az operahősök etalonját: egyesíti az óriás Marcello gyengédségét, a lehengerlő Figaro ravaszságát, a magabiztos Don Giovanni kevélységét és a szívtipró Danilo gróf eleganciáját. És ha Hollywoodban készülnének még olyan musical­filmek, mint az ötvenes években, sztárbaritonjuk, a nálunk a Dallas sorozat Clayton Farlow­jaként ismert Howard Keel csak bámulna, hány menyasszony akadna Hampson horgára. És a hangja: egészséges, hajlékony, áradó és egy kis tenormagassággal színezett — egyszerre meggyőző és elbájoló.

– Ki állította össze a gálaest műsorát? Kaptak egy előre elkészített programot, vagy lehetőségük volt ötletelni, akár egy-egy kedvencre javaslatot tenni?

– Ez a műsor egyszer csak „összeállt”. Mindenkinek volt javaslata, amelyben mérlegre tette a saját személyiségét, a saját repertoárját, aztán lassanként körvonalazódott a program. És természetesen kellett némi kompromisszumkészség is, ami mindig meghozza a gyümölcsét.

– Érez valamilyen különös örömöt, amikor operettszínpadon énekel?

– Valójában ezt is úgy kezelem, mint más műfajokat. Nagyon szeretem, amikor éppen benne vagyok, egyébként úgy tekintem ezeket a szerepeket, mint az éneklés, előadás egy lehetséges fajtáját. A pályám elején már kapcsolatba kerültem a műfajjal, még az Egyesült Államokban, Chicagóban énekeltem először operettet. Azóta sem találkoztam túl sok szereppel, de amivel igen — például Danilóval, Falkéval —, azt nagyon megszerettem.

Schubert-dalok másképpen

– Most éppen Párizsban játszik A víg özvegyben, majd Németországban is többször elénekli ezt a gálaműsort. Szerepel még hasonló produkció az előjegyzési naptárjában?

– Egyelőre nincs lekötött operettszerződésem, igaz, most még előttem áll e gálaműsor néhány előadása. A napokban valóban A víg özvegyben énekelek Párizsban, aztán lehet, hogy a belátható időhorizonton A denevér körvonalazódik.

– Számos műfajban mozog otthonosan, sok nyelven beszél, sok országban vendégszerepel. Vannak kedvencei? Kedvenc műfajra, nyelvre, országra gondolok. Lehet egyáltalán ilyet megnevezni?

– Határozottan kijelenthetem, hogy nincs kedvencem. Nagyon szeretem, hogy különböző stílusokkal, nyelvekkel, helyszínekkel, sőt különböző műfajokkal találkozom. Akkor mondok igent egy felkérésre, ha érdekel a munka. Ennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a kellő szinten azonosulni tudjak vele. Ha viszont ez megtörtént, akkor mindig szeretem, amit csinálok, olyankor teljesen elmerülök az adott szerepben, adott feladatban. Ezért merem elvállalni azt is, amin sokan csodálkoznak, hogy esetenként egyik nap Simon Boccanegra vagyok, másnap (vagy két­három nap múlva) pedig Danilo. Belépek az egyikbe, elmerülök benne, kilépek belőle — és kész vagyok hamarosan valami egészen mással ezt megtenni.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Már nemegyszer járt Budapesten. Szerzett különleges élményeket Magyarországon? Megért esetleg valamit magyarul?

– Nagyon szeretek itt lenni. Elbűvöl a város, Budapestnek nincs párja a világon. Sok szép élmény kapcsolódik az önök csodálatos fővárosához. A Müpa fantasztikus termét többször is kipróbáltam már, koncerteztem a felújított Zeneakadémián, ami egy művészettörténeti csoda ezzel a tiszta szecesszióval. Felejhetetlen előadásban vettem részt a gyönyörű Operaházban, az azóta elhunyt Polgár Lászlóval, akinek halála számomra is nagy veszteséget jelentett. És bár nagyon szeretek itt lenni, magyarul még nem sikerült semmit sem megtanulnom, de még megértenem sem…