Henryk Szeryng lengyel-mexikói hegedűművész értékes hangszereinek többségét elajándékozta. Míg mások ezt nagylelkű, altruista tettnek gondolták, szerinte ebben a gesztusba némi önzés is merült: “Úgy érzem, van némi szimultán vibrálás köztem és aközött, aki épp játszik a korábban fizikailag hozzám tartozó hegedűn, de a birtoklás nem csupán fizikai lehet.”
Henryk Szeryng Lengyelországban született 1918-ban, ugyanott, ahol Chopin is, Żelazowa Wolában. Ötévesen kezdett zongorázni, két évvel később váltott hegedűre. A tehetős, kultúrakedvelő család barátai közé tartozott Paderewski és Huberman is, utóbbi javaslatára került Willy Hess, majd Flesch Károly tanítványai közé, szülői tanácsra hamarosan Párizsba ment, ahol hegedűre Gabriel Bouillon, Mlle Berthelier, zeneszerzésre Nadia Boulanger tanította.
A II. világháború alatt a a londoni emigráns kormányt vezető Wladyslaw Sikorski tábornok mellett dolgozott az akkor hat nyelven beszélő hegedűművész – később nyelvtudását 11-re emelte -, aki Mexikóba is követte Sikorskit. Ott megkapta az állampolgárságot, és a Mexikóvárosi Egyetemen kezdett tanítani. a hegedülést csak 1954-ben, Arthur Rubinstein biztatására kezdte újra. 1956-ban Mexikó kulturális tanácsadó lett az ország UNESCO-delegációjánál, közben azonban elindult ismét a művészi karrier, ami koncerteket és lemezfelvételeket egyaránt jelentett, sőt belefért az is, hogy zongoratudását tovább tökéletesítse, ami zenész, leginkább zongorakísérő partnerei felé nagy megértéssel párosult.
Első saját, még “névtelen”, de valószínűleg Eberle márkájú hegedűjéhez a háború alatt jutott, ezzel mintegy 300 koncertet adott főképp sérült és beteg katonáknak, hadifoglyoknak. Pályája csúcsán viszont két igen értékes hangszere is volt, ezeket mindig együtt vitte, hogy a megfelelőt választhassa: a Guarneri del Gesù hangja világosabb, a Stradivarié sötétebb volt. 1957-ben került hozzá a “Leduc” Guarneri, amit 1970-ben megvásárolt a Phipps családtól. Ez az utolsó olyan hangszer, amit del Gesù készített, vannak, akik szerint a felesége fejezte be. A Stradivari az 1734-ben készült Hercules volt, amit egykor Eugène Ysaÿe birtokolt, de egy szentpétervári koncertjén ellopták, és csak közel két évtizeddel később, 1925-ben bukkant fel egy párizsi kereskedőnél. Innen a lipcsei Gewandhaus koncertmesteréhez került. Carl Münch – a későbbi Charles Munch – kölcsönadta a hegedűt Szeryngnek Schumann hegedűversenyéhez néhány koncert erejéig, aki 1962-ben vette meg tőle.
A Stradivarust 1972-ben Szeryng Jeruzsálem akkori polgármesterének ajándékozta Izrael Állam megalapításának közelgő évfordulója kapcsán, ma pedig az Izraeli Filharmonikusok mindenkori koncertmester játszik rajta. Volt neki egy másik Guarnierije, a Santa Teresa, ezt Mexikónak adományozta, hogy a Nemzeti Szimfonikus Zenekarhoz kerülhessen. Tanítványa volt Shlomo Mintz, ő egy Jean-François Aldric készítette hangszert kapott Szeryngről (gyakran kérdezték is, vajon Stradivari-e a hegedű). Szintén a diákja volt későbbi tanársegédje, Enrique Espín Yepez, neki egy cremonai hegedűkészítő, Giovanni Battista Ceruti munkáját adta. A Monacói Nagyhercegségnek a Messiás nevű Stradivarius Vuillome-másolatát ajándékozta. Jeles vonókészítőktől származó mestervonói nagy részét is szétosztotta tehetséges tanítványai, illetve intézmények, államok, zenekarok közt. Halálakor, 1988-ban, váratlan halálakor mindössze három hegedűje volt: a Guarneri del Gesù, egy Hel és egy Bauer. Vagyonának csupán egyharmadát tartotta meg.
(Via Tariso.com)
