Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Daniel Roth: „Mindig voltak saját ötleteim"

Daniel Roth: „Mindig voltak saját ötleteim”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Nagy hagyomány letéteményese érkezik a Müpába: egy különleges, sokoldalú muzsikus,  aki egy személyben templomi orgonista és koncerteken fellépő művész, ezenkívül zeneszerző és pedagógus is. A fényes múltú – és ma is virágzó – francia orgonaművészet hírnevét öregbítő Daniel Roth március 20-i hangversenyén egy-egy Bach-, César Franck- és Widor-mű mellett előadja majd egyik saját alkotását, illetve improvizálni is fog.

– Ön két rendkívüli jelentőségű francia orgonaművész, Maurice Duruflé és Marie-Claire Alain tanítványa volt. Hogyan emlékszik rájuk, milyen inspirációt jelentettek az ön számára?

– Létezik a francia orgonamuzsikának egy további nagy mestere is, aki meghatározó szerepet játszott a szakmai fejlődésemben: Rolande Falcinelli. Ő Marcel Dupré tanítványa volt, illetve őt követte a párizsi Conservatoire National Supérieur orgonatanári pozíciójában. Neki nagyon sokat köszönhetek a technikám kialakításában. Falcinelli asszony remek pedagógus volt, minden információt átadott nekem az improvizációról, illetve arról, hogyan kell játszani a romantikus és a modern repertoárt. Miután 1963-ban első díjat nyertem az osztályában orgonajátékban és improvizációban, szemtanúi lehettünk a régi orgonamuzsika újrafelfedezésének.

Mivel ezt a játékmódot is szerettem volna minél alaposabban elsajátítani, elkezdtem dolgozni a fantasztikus Marie-Claire Alainnel. Maurice Durufléhez a zeneszerzés osztályba jártam a Conservatoire-ban, és erre az időszakra is nagy örömmel emlékszem vissza. Gyakorlásképpen minden héten meg kellett írnunk egy-egy darabot egy megadott témára — hol Bach, hol Mendelssohn vagy Schumann, máskor Fauré, Debussy vagy Ravel stílusában! Még két nagyszerű mesterem nevét említeném meg, akikről szintén csodálatos emlékeket őrzök: Marcel Bitsch ellenpontot és fúgaírást oktatott nekünk, míg Henriette Puig-Roget — a 20. századi zenetörténetben legendássá vált Nadia Boulanger utóda — zongorakíséretet. Az ő óráin tanultuk meg, hogyan kell zenekari darabokból zongorakivonatot készíteni vagy dalokat transzponálni, és hétről hétre egy egész operát a fejünkbe kellett vésnünk.

– Tevékenységének egyik fő színhelye, ahol 1985 óta folyamatosan dolgozik orgonistaként, a párizsi Saint-Sulpice-templom, amely zenetörténeti jelentőségű hely: a francia orgonamuzsika egyik nevezetes műhelye. Elődei listáján a templom címzetes orgonistái között olyan neveket találunk, mint Louis-Nicolas Clérambault (ő 1715-től 1749-ig volt a templom orgonistája), Charles-Marie Widor (1870—1934) és Marcel Dupré (1934—1971). Mit jelent az ön számára ez a hagyomány?

– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Saint-Sulpice orgonistája lehetek, és két okból is szerencsésnek és boldognak nevezhetem magam. Egyrészt a templom zenei hagyományai miatt, amelyek a 17. századtól, Niverstől a 20. század nagy zeneszerző-orgonistáiig terjednek. Másrészt az 1862 óta változatlan formában működő, nagyszerű Clicquot —  A. Cavaillé-Coll orgona miatt, amely összekötő kapcsot jelent a régi és az új repertoár között, és amelyenegyszerűen minden darab gyönyörűen szól.

A ceglédi Bach-orgona és egy öthúros cselló szólal meg Rohmann Ditta új albumán

– A budapesti koncert műsorán Bach és César Franck egy-egy műve egyaránt szerepel. Hogyan gondolkodik a két nagy hagyományról, a németről és a franciáról, és általában a német és a francia orgonaiskoláról?

– A francia és a német orgonák, és ezzel együtt az erre a hangszerre írt darabok is alapvetően eltérőek. A francia zenét dallamosabb és harmonikusabb karakter jellemzi, és nagyon kötődik a hangzás „színéhez”, ezért nem mindig könnyű jó megoldást találni a regiszterek megválasztására, amikor az ember nem francia orgonán adja elő ezeket a műveket. A német zene sokszólamú, és a csodálatosan kidolgozott ellenpontnak köszönhetően a hangzás itt kevésbé fontos. De mindkét repertoárt nagyszerű érzés játszani.

– Budapesten saját művét is játssza majd. Hogyan látja ma a „komponáló orgonaművész” szerepét?

– Ez a fogalom a zenetörténet korábbi korszakaiban abszolút magától értődő volt, mára kezd kihalni. Azt hiszem, sok zenész azért vonakodik a komponálástól, mert egy tökéletesen új nyelvet szeretnének találni. Annyi bizonyos, hogy a zenében mindent elmondtak már. Viszont nem születtek volna meg a ma ismert, csodálatos művek, ha a zene-szerzők korábbi nemzedékei is ugyanígy gondolkodtak volna! Ritkán fordult elő, hogy egy évszázadban teljesen új zenei ötletek keletkeztek.

– A koncerten improvizálni is fog. Hogyan tapasztalja, mennyire él ma az improvizáció gyakorlata az orgonaművészek körében?

– Sok tehetséges rögtönzőt ismerünk, köztük néhány egészen fiatalt is. Sajnos, többen túl sokat improvizálnak, nem újítják meg a zenei nyelvüket, nem gyakorolják eleget az igazi nagy darabokat, és ez veszélyes is lehet.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Miért tartja fontosnak, hogy tanítson, hogy továbbadja a tudását a következő generációknak?

– Nekem annak idején nagyszerű mestereim voltak, akiktől rengeteget tanultam. Ezt követően keményen dolgoztam, gyakoroltam. Emellett lehetőségem nyílt arra, hogy a francia orgonamuzsika legkiemelkedőbb műveit olyan hangszereken játsszam el, amelyek az ihletet adták a megírásukhoz, illetve saját ötleteim is mindig voltak. Talán mindezek a tényezők együttesen adnak magyarázatot arra, miért fordulnak hozzám fiatal zenészek azzal a kéréssel, hogy tanítsam őket.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X