Verdi szabadság-operája

Giuseppe Verdi (Giovanni Boldini)

A pünkösdi királyság című opera bukása után Verdi úgy gondolta, abbahagyja a zeneszerzést. Ehhez családi tragédiák is hozzájárultak. 1841-ben azonban a Scala igazgatója adott neki egy szövegkönyvet, amire három hónap alatt megírta a Nabucco zenéjét.

Pedig a siker nem volt belekódolva a helyzetbe. Verdi hazavitte az Otto Nicolai által visszaadott történetet, hevesen ledobta az asztalra, a könyv pedig leesett, és épp a Va pensierónál nyílt ki. Sorsszerűség ide, hirtelen felindulásból többszöri elolvasás oda, Verdi másnap visszavitte az igazgatónak a darabot. Az sem könnyítette a munkát, hogy a szövegkönyv írója, Temistocle Solera a szerelmi szálra erősebb fókuszt helyezett volna, Verdi viszont egész másképp gondolta: Izmael és Fenena duettje helyett Zakariás jóslata lett az egyik dramaturgiai csúcspont. Solera nem adta könnyen magát, Verdinek be kellett őt egy szobába zárni.

Azt írta az 1842. március 9-én bemutatott operáról egy korabeli helyi lap, hogy “zajos és teljes siker”, amit mi sem mutatott jobban, mint az a tény, hogy év végére már 65 előadást játszottak belőle. Pedig a tartalom komor, de a szabadság témája Itáliában népszerűvé tette a darabot, amelynek sikere – a kevés slágerszám és a szertartásos állóképszerűség miatt – nagyban múlik a kóruson és a látványon.

A Va pensiero az olaszok “második himnusza”, megkerülhetetlenségét a rengeteg feldolgozás is mutatja, a YouTube-on könnyedén megtaláljuk Andrea Bocelli mellett Al Bano és Zucchero verzióját is.