A tehetség gyakran igen fiatalon megnyilatkozik és egészen idős korban is könnyen felismerhető, mert szinte kortalanná varázsolja tulajdonosát. Néhány percnyi varázslatnak tűnik csak, amint a színpadon csodás lényekké alakulnak a zseniális muzsikusok, azonban a sugárzó tálentum a mindennapi megnyilvánulások részévé is tud válni. Ha a gazdái jól bánnak vele, kitart egy egész életen át. Rajongásunk tárgyai, a nagy énekesek ettől válnak generációk példaképeivé, legyenek akár fiatalok, akár öregek.
A hangadás az önkifejezés legfontosabb eszköze, érzelmeink közvetítője melyet egy különlegesen érzékeny és összetett szerkezet irányít a testünkben, a lélek intenzív ráhatása, sok esetben észrevétlen, nem kontrollálható befolyása alatt. A hangképzés azonban nem csak a véletlen által vezérelt működési folyamatok összessége: habár a tudatalattink sokban manipulálja a hangadásunkat, számos tanulható, tanulandó készséget tudunk elsajátítani, melyek segítik és javítják ezt a nélkülözhetetlen kommunikációs eszközt illetve csatornát.
Az értelemszerűen kulcsfontosságú beszéd mellett az éneklés kevésbé tűnik létfontosságúnak a mindennapi életünkben, még ha az az egyik legősibb és legtermészetesebb hangadási formája is az emberiségnek. Természetes, hogy az elektronikai eszközök vezérelte modern társadalmakat már nem készteti semmi sem arra, hogy énekléssel adjanak információt saját állapotukról, másrészt csak igen kevesen gondolnak az éneklésre úgy, mint fizikális vagy pszichológiai létfunkcióra. Emiatt elmondható az is, hogy az átlag ember számára a mindennapokra közvetlenül ki nem ható éneklést csak kevesen tartják olyan értéknek, mint a korábbi évtizedekben és évszázadokban.
Ezért nem a városi környezetben eldurvult, elzsibbadt szellem és lélek okolható csupán. Egyszerűen az ének egyfajta mindennapos funkcióvesztést élt át és manapság inkább csak esztétikai funkciója kerül előtérbe – ha egyáltalán előtérbe kerül. De nem értelmezhető kizárólagosan zenei üzenetként sem, hiszen a a nyelvvel szoros összefüggésben áll, innen pedig csak egy lépés továbbgondolni azt, hogy egy kultúrának milyen fontos megtartania az éneklés hagyományát, annak elhalása pedig milyen következményekkel járhat a egyéni kulturális műveltségünkre nézve.
A magyarszováti Maneszes „Láli” Józsefné Tóth Mária énekel. A dalt Szalóki Ági és Kluzsán Róbert gyűjtötte Magyarszováton.
Sokan úgy vélik, hogy a zene és benne az énekhang teszi a legközvetlenebb és legerősebb benyomást a befogadóra azon művészeti ágak közül, melyekkel ma találkozhatunk. Emellett a zene és az éneklés az érzelmi intelligenciánk egyik olyan táplálója, mely a közösségi élet működtetője, a gyógyítás és öngyógyítás egy formája, életminőségünk általános javítója és mindennapjaink inspirációs forrása is egyben. Az éneklés alapvető értékei mellett mindennek ellenére is nehéz kiállni, mivel szinte teljesen kiesik a napi érdeklődési körünkből és problémamegoldási eszköztárunkból.
A beszéd- és énekhang különböző megjelenési formái megalapozzák és meghatározzák azt, hogy mit árulunk el személyiségünkből a külvilág számára. A hangszín, a tempó, a hangerő, a hangmagasság és az artikulációs bázis biológiailag erősen meghatározottak, tehát életkorunk, testfelépítésünk, hangképzőszerveink fejlettsége elsődlegesen alakítják ki a hangunkat, de aktuális érzelmi állapotunk, sőt, társadalmi és szociális helyzetünk is befolyásolják mindezt. A legszembetűnőbb különbözőségek azonban mégis az életkori sajátosságokból adódnak, de nem kevésbé meghatározó a közlés oka és célja.
A csodálatos Ella Fitzgerald és One note samba 1969-ből biztosan jól működne zeneterápiás kezeléseken is.
Már a hagyományos, falusi társadalmakban is jól meghatározott szokásrendszere volt az éneklésnek. Nemek és korosztályok szerint változott az éneklés helye és repertoárja, mely a társadalmi normák mellett egyfajta esztétikai normákat is jelölt.
A hangot sajátosan igénybe vevő hivatásoknál a visszafordíthatatlan torzulások elkerülése érdekében a tudatosság rendkívüli fontossággal bír. Esetenként pedig olyan bámulatos adottsággal, olyan különleges tehetséggel megáldott énekesekkel találkozhatunk, akik, mintha kortalanok volnának, az idő múlása sem befolyásolja csillogó képességeik megmutatkozását.
Tehetségkutató televíziós műsorok tucatjaiban láthatunk egészen kicsi gyerekeket, akik valamilyen furcsa boszorkányságból kifolyólag felnőtt hanggal és tökéletes előadói gesztusokkal rendelkeznek, mint az a 11 éves Sofie nevű kislány, aki az egyik legnagyobb francia énekesnő, Édith Piaf dalát énekelte a The Voice Kids 2017 Germany adásában. Ő volt a The Voice Kids legfiatalabb győztes, a maga 11 évével.
A másik véglet pedig az a csoda, amikor valaki nyolcvan évesen is olyan erőteljes és tiszta hangon tud megszólalni, mint a 1895-ben született énekes, Mark Reizen, aki a 85. születésnapját egy teljes, önálló koncert felvételével ünnepelte meg. Az ukrán basszista 79 évesen énekli Tchaikovsky Strashnaya minuta című darabját.
Az életkor előrehaladtával a nők és a férfiak hangja is változáson megy át, mind a beszédhang, mind pedig az énekhang tekintetében. Az előadóművészetben az életkor tehát természetes, de olykor nehezen leküzdhető biológiai nehézségek elé állítja az énekeseket, mely a hangjukban és testfelépítésükben bekövetkezett változásokból adódik.
Ezt a folyamatos változást egy-egy zenei műfaj és stílus jobban tolerálja. A siker záloga azonban – bármilyen állapotban – az előadó személyisége és kisugárzása, valamint az az önismeret és önkritika, mely bármely életkorban képessé teszi őt arra, hogy értékes és önazonos produkciót vigyen a színpadra. Egy fiatal, csengő hangú énekes és egy idősödő, éretthangú előadó más jelentéssel, más tartalommal töltené meg ugyanazt a dalt és más impulzusokat ad közönségének, így hát nem érdemes a jó vagy a rossz esztétikai minőségeiben gondolkodni, ha kritikát fogalmazunk meg. Inkább azokra az érdekes értelmezési és érzelmi különbségekre szükséges felfigyelni, amelyeket az előadó természetes állapota és állapotváltozásai idéznek elő.