India legősibb műfajáról, a dhrupadról tartott mesterkurzust a Zeneakadémia diákjainak Meghana Sardar Kenjale indiai énekesnő, akinek mestere jelenleg a dhrupad ének egyik legmeghatározóbb alakja Indiában.
A Zeneakadémia Liszt Ferenc téri főépületében vendégül látott Meghana Sardar Kenjale indiai klasszikus zenetudományból szerzett mesterdiplomát. Európában és a világ számos országában adott már koncertet és az amerikai Maryland Salisbury Egyetemén is dolgozott vendégelőadóként. A fiatal énekesnő tizennégy éve tanulja a dhrupad zenét tradícionális formában és több zenei kitüntetést is elnyert már Indiában. A Budapestre látogató művészt Virágh Balázs kísérte pakhawajon, aki nyolc éve foglalkozik elmélyülten az indiai klasszikus zenével, azon belül is a tála, azaz a ritmus művészetével.
A dhrupad az indiai klasszikus zene legrégebbi ma is létező formája, mely a hindu hagyományokra építkezik és magáénak vallja azokat a zenei elemeket, amelyek jellemzőek voltak a dhrupad előtti klasszikus zenére. Eredete a szanszkrit szövegekhez, a védákhoz kapcsolódik.
A dhrupad zenei hagyománya az indiai zenekultúra egyik fő öröksége.
„A dhrupad lényege eredetileg nem a szórakoztatás, hanem egy meditatív, békés állapot elérése, melyben mély érzésekkel fordulhatunk Istenhez játékosként és hallgatóként egyaránt.
A tradícionális tanítási-tanulási folyamat egy spirituális kapcsolatra épül, melyben a guru osztja meg nem csak zenei tudását, hanem életét is a tanítvánnyal.
Ez a kapcsolat az elkötelezettségen, az engedelmességen alapul, melyben a tanítvány teljes bizalommal átadja magát a guru akaratának. Jutalma, hogy elnyerheti azt a tudást, melyet a guru megtestesít” – vezette be a mesterkurzust Boros- Guessous Majda Mária, a Zeneakadémia népzene tanszékének oktatója.
A dhrupad alapvetően templomi zene volt, az énekesek az Isteneknek énekeltek. A vallásos spiritualitásból később, a mogul uralkodók idejében fejlődött színpadi műfajjá, azonban ma sem sorolható egyértelműen a szórakoztató zenei stílusok közé. A templomi környezetből kikerülő, korábban rendkívül izoláltan élő zenészek kapcsolatba kerülhettek más művészeti ágakkal is, mely elősegítette a dhrupad művészetének kivirágzását.
Az énekesnő több, mint tíz perces improvizatív szóló éneklésben mutatta be, hogy mi a dhrupad esszenciája, hogy működik az úgynevezett áláp tétel. A dhrupad másik része már ritmusciklushoz kötött, melynek bonyolult képletei illetve felosztásai vannak.
Az áláp, habár nem egy kötött kompozíció, amelyet egy az egyben megtanulnak az énekesek, nem is egy kötetlenül rögtönözhető éneklésmódot takar: a különböző szótagok határozzák meg a dallam irányát, a szótagok pedig egy ősi védikus mantrából kerülnek ki. Egy szótag egymás utáni éneklésével csak repetáló dallamot hozhat létre az énekes, az elmozduláshoz egy következő szótag beemelésére van szükség.
Az indiai klasszikus zene rendeszere arra tanítja az énekeseket, hogy hogyan lehet kötötten improvizálni.
„Minden szótaggal egy textúrát, egy színt ad az énekes a dallamnak, ez által tud kommunikálni a hanggal ” – fogalmazta meg igen kifejezően Virágh Balázs.
Ha valakit tanítványának fogad egy mester, akkor hozzáköltözik, hiszen ez a folyamatos és közeli kapcsolat legjobb, leghatásosabb útja a fejlődésnek. Ez a tanítási módszer nem alkalmazkodik a klasszikus iskolarendszerhez, nincs kotta, nincs írásba foglalt tananyag. Minden az emlékezet végtelenségére vagy éppen végességére alapszik. Ez a fajta tanítási rendszer lehetővé tette évszázadokon át, hogy ez a zene fennmaradjon, de a szóbeliség egyben ennek a kultúrának a veszte is: nem lehet a mai tömegoktatási módszerekkel tanítani, nem lehet bevonni a klasszikus iskolarendszerbe. Az átadás-átvétel útja csak két ember szoros kapcsolatán, feltétlen odaadásán, figyelmén és bizalmán alapszik.