Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Régi-új  hagyomány követei

Régi-új  hagyomány követei

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Korunk egyik nagy muzsikusa, Vlagyimir Ashkenazy szerint „Szentpétervár mindig a világ egyik zenei fővárosa volt, és az is marad”. A város zenei tradíciói kezdettől tündöklőek és töretlenek. A Szentpétervári Orosz Kamarazenekar azonban már egy új korszak szülötte: 1990-ben alakultak, az ő hagyományuk tehát egyidős a rendszerváltozás utáni új Oroszország kultúrájával.

„Észak Velencéje” — jó néhány várost neveznek így, legtöbbször és legtöbb joggal azonban az I. Péter cár által 1703-ban alapított, s az ő nevét viselő Szentpétervárt: az Ermitázs, a Mariinszkij Színház, a szentpétervári Konzervatórium és a Fehér Éjszakák Fesztivál városát. Szentpétervár zenei élete mindig mozgalmas és izgalmas volt: később legendássá váló egyéni karrierek és történeti jelentőségű ősbemutatók színhelye — még azokban az évtizedekben is, amikor Leningrádnak hívták. Az említett konzervatóriumban olyan művészek tanultak, mint Csajkovszkij, Ljadov, Prokofjev, Sosztakovics, Szergej Gyagilev, Jasha Heifetz, Nathan Milstein, Mariss Jansons, Valerij Gergijev, Anna Nyetrebko. Szédítő névsor! Itt jártak hegedű-, cselló- vagy épp brácsaórákra azok a fiatal muzsikusok is, akik a diplomaszerzés évében, 1990-ben úgy döntöttek, kamarazenekart alapítanak, az együttes nevével is kedves városuk iránti hűségüket fejezve ki.

A Szentpétervári Orosz Kamrazenekar nem specialisták együttese, éppen ellenkezőleg:  mesterségük címere  a sokoldalúság.

Ennek megfelelően a barokktól a kortárs zenéig minden stílus és szerző műveit megszólaltatják, s lemezfelvételeik során olyan különlegességeket is megörökítettek, mint Max Bruch vagy Louis Spohr oratóriumai. Hasonló nyitottság jellemzi szemléletüket az együttműködések területén is. Fennállásuk közel harminc esztendeje során olyan szólistákkal muzsikáltak, mint Msztyiszlav Rosztropovics, Igor Ojsztrah, Liana Iszakadze, David Garrett, Jelena Baskirova, Andrej Gavrilov, Szergej Nakarjakov, Mischa Maisky, Dimitrij Hvorosztovszkij, Nigel Kennedy, Edita Gruberová, Fazil Say vagy Olga Peretyatko. Karmesterük maga is kiváló hangszeres muzsikus: a brácsaművész és dirigens Jurij Gilbo harmincévesen, 1998-ban került az együttes élére.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Brácsaművész és dirigens — nem rossz ómen, hiszen erről mindenkinek egy másik, korábbi brácsás-karmester jut eszébe: a legendás Rudolf Barsaj, aki szintén kamaraegyüttest irányított sok éven át: az általa létrehozott Moszkvai Kamarazenekart. Gilbo maga is Szentpéterváron (illetve akkor már és még Leningrádban) született, tudós apa és orvos anya gyermekeként. És mint a többiek, ő is a város nagy múltú konzervatóriumában tanult — de nemcsak ott: később a Frankfurt am Main-i Zenei és Előadó-művészeti Főiskola falai között is sok időt töltött, nem kisebb muzsikus óráit látogatva, mint a magyar közönség által is ismert és szeretett, Végh Sándor-növendék Tabea Zimmermann. Amikor tehát Jurij Gilbo és a Szentpétervári Orosz Kamarazenekar közös produkcióját hallgatjuk, egy Végh Sándor-unoka (és Hubay-dédunoka) vezénylését élvezhetjük.

Jurij Gilbo: „Nem hiszem, hogy léteznek karmesteriskolák”

Németországhoz köthető az est szólistájának tevékenysége is: a moszkvai születésű Lilya Zilberstein (1965), a nagyhírű Gnyeszin Intézet neveltje, akinek karrierje az 1987-es Nemzetközi Busoni Zongoraversenyen aratott győzelmével vett elhatározó lendületet, két évvel a verseny után Hamburgban telepedett le, s azóta is ott él családjával. Aki valaha is hallotta játékát, tapasztalhatta, hogy lenyűgöző virtuozitása milyen választékos ízléssel és költőiséggel párosul. Világhírű muzsikus, aki elsöprő sikerű koncerteket ad (Budapesten is visszatérő vendég) — de nem hajszolja a dicsőséget, és nem halmozza a fellépéseket. Nem akármilyen művészek választják társul közös produkciókhoz: leghíresebb kamarapartnere korunk egyik legnagyobb zongoristája, Martha Argerich, aki többször is meghívta őt azóta sajnos megszűnt luganói fesztiválja, a Progetto Martha Argerich koncertjeire, s aki a legmelegebb szavakkal nyilatkozott fiatalabb pályatársa játékáról. Lilya Zilberstein ezúttal a romantikus versenymű-irodalom egyik legszebb gyöngyszemét, Grieg 1868-ban keletkezett a-moll zongoraversenyét adja elő — ez a mű magán viseli annak az élménynek a hatását, amelyet a norvég zeneszerző számára Schumann huszonhárom évvel korábbi, azonos hangnemű zongoraversenyének megismerése adott.

Gáncsolták, mégsem változtatott egy hangot sem Csajkovszkij a b-moll koncerten

A műsort nyitó kompozíció, Sosztakovics IX. szimfóniája tiszteletet parancsoló sorszáma ellenére (Beethoven óta a „Kilencedikek” minden zeneszerző számára a komolyság nyomasztó kötelezettségét írják elő) nagyon is tiszteletlen mű: a zeneszerzőtől szokatlanul vidám, pajkos, szinte viháncoló alkotás — meg is rótta Sosztakovicsot az 1945-ös ősbemutatóról beszámoló szovjet zenekritika, amelynek képviselői mást vártak: a háborús hősök küzdelmének megéneklését, s ezért fagyosan fogadták a megbotránkoztatóan könnyed művet. Felhangzik a műsorban Csajkovszkij Anyeginjének délceg és temperamentumos Polonéze is, amely az orosz romantika világából nyújt ízelítőt — és bizonyosan izgalmas perceket hoz majd a záró szám, Beethoven V. szimfóniája, hiszen a nagy Beethoven-szimfóniákat mindig különleges élmény a kamarazenekarok kisebb, ám egyúttal a szimfonikus zenekarokénál mozgékonyabb és tömörebb hangzású apparátusán hallgatni: ilyenkor ezeknek a sokszor túlságosan is monumentális értelmezésben megszólaló remekműveknek ritkán felszínre kerülő, rejtett vonásaira figyelhetünk fel.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X