Batta András fogalmazott így Petrovics Emilről, aki a háború után fellépő magyar komponistanemzedék egyik legismertebb tagja volt. Írt vokális és hangszeres darabokat, színpadi és filmzenét, tanított és Operát igazgatott.
Petrovics széles körű, stílusáramlatoktól és zeneszerzői csoportosulásoktól független zenei nyelve a Kárpát-medence népzenei világából, a nagyvárosi folklórból és a bartóki, kodályi örökségből táplálkozik, és megjelenik benne a szerb népzene különleges ritmikája.
A zeneszerző 1930. február 9-én született Nagybecskereken. Apai ágon szerb, anyai ágon magyar családjától írói és zenei tehetséget egyaránt hozott. Kezdetben bölcsésznek indult, az Eötvös József Collegium tagja volt. Zenei tanulmányait tizenegy évesen kezdte, Budapesti Zenekonzervatóriumba 1949-ben nyert felvételt, majd 1951-57-ig a Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Tanárai voltak Sugár Rezső, Szabó Ferenc, Viski János, a Zeneakadémián Farkas Ferenc növendékeként végzett. 1955-ben Szerb népdalok című művével első díjat nyert a Varsói Nemzetközi Zeneszerzőversenyen, 1959-ben a Liége-i Nemzetközi Zeneszerzőversenyt nyerte meg I. vonósnégyesével.
Zenei vezető volt a Petőfi Színházban 1960 és 1964 között, 1964-től tanított a Színművészeti Főiskolán, 1968-tól a Zeneművészeti Főiskolán, 1979-től 1995-ig tanszékvezetőként. 1986-1990-ig az Operaház igazgatója. 1991-től a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. A zenei közéletben aktívan tevékenykedett, 1991-től a Szerzői Jogvédő Hivatal elnöke volt.
Hangszeres, vokális darabokat, de színpadi kísérőzenét és filmzenét is írt. Legismertebbek színpadi művei – C’est la guerre operája (1961), amely az áttörést hozta számára, s amely Hubay Miklós drámaíróval közös munkája, és a Magyar Rádióban került bemutatásra, majd egy évvel később az Operaházban. További színpadi művei a Lysistraté (1962), Bűn és bűnhődés (1968) című operák és a Salome (1978) című táncjáték. Kilenc kantátát és egy oratóriumot – Jónás könyve (1969) – komponált. Hangszeres kompozícióiban, szóló- és kamaraműveiben is megfigyelhető a drámai építkezés hatása.
Karművei: Magyar jakobinus dala – Ady Endre versére (1984) -, Panasz és vigasz – Szabó Lőrinc verseire (1996), Óda Liszt Ferenchez (2000) Vörösmarty Mihály versére. A színházi zenében a musical műfajának hazai bevezetése fűződik nevéhez. Mintegy harminc mozi- és tévéfilmhez írt zenét, többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Fekete gyémántok és a Zsurzs Éva készítette A koppányi aga testamentuma című alkotásokhoz. Maurice Ravelről írott monográfiája 1959-ben, Önarckép álarc nélkül című kétkötetes visszaemlékezése 2007-ben jelent meg.
Petrovics Emil, aki kétszeres Erkel- és Kossuth-, illetve Bartók-Pásztory-díjas, érdemes és kiváló művész, a Hazám-díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetettje volt, 2011. június 30-án hunyt el.
Batta András így jellemezte Petrovics Emilt:
„Személyiségének tántoríthatatlan határozottsága, mely óhatatlanul vezetői szerepek felvállalására késztette, sokakból váltott ki ellenérzést, gyanakvást, félelmet. Ám ugyancsak sokakat, elsősorban kedves növendékeit, fiatal előadóművész kollégáit, és saját generációjából is számos hangszeres és énekes muzsikust éppen az nyűgözött le, hogy ő nemcsak azt tudta, mit akar, hanem azt is, hogy más mit akar, sőt: mit kell, hogy akarjon. Oroszlánkirály volt: erős, kiszámíthatatlan, de aki a fiatal oroszlánok szívét is ismerte. Rendkívül fejlett kritikai érzéke, atyai dorgálása és dicsérete, kendőzetlen egyenessége azok iránt, akiket szeretett, és akik bizalommal, félelem nélkül közeledtek hozzá, alkotta tanári attitűdjének legvonzóbb értékét. Nagyon fejlett volt benne az apai érzék. Azt hiszem, hogy apaként élte meg a legtisztább harmóniát belső énje és kifelé történő megnyilvánulásai között – Eszter lányához fűződő mély és forró rajongása egy megrendítően szép kapcsolat egyedülálló költeménye. De szűkebb és tágabb értelemben vett tanítványait, kollégáit: Vajda Jánost, Hamar Zsoltot, Bogányi Gergelyt, Tallér Zsófiát, Kovács Zoltánt, az Eredics-család tagjait és másokat is ezzel az ősi, talán a szerb közösségekben gyökerező, patriarchális, meleg, súlyos öleléssel szorította magához. Lángolóan szeretett és vakítóan gyűlölt. Soha nem a középúton járt.
A Balkán embere volt. Dühítette, hogy Európának ezt a színekben, nyelvekben, ritmusokban oly gazdag részét, amely származása és vonzódása miatt is oly közel állt hozzá, épp választott hazájában, Magyarországon lenézik. Miközben ő vezércsillagként tekintett fel Petőfire, József Attilára, Bartókra, Kodályra… Finoman árnyalt értékrendszerében megkülönböztette a szülőföldet (a Balkánt) a hazától (Magyarországtól), miközben az igazi otthonát a Balatonnál, Szigligeten, a dombtetőn találta meg. Azt mondta, azért szereti úgy, mert onnan messzire nézhet – valamennyi irányba.”
(Forrás: Zeneakadémia, BMC, Muzsikalendárium)
