„Eszterházy és Liszt is ott lehetett volna a teremben” – írják Várdai István és Víkingur Ólafsson május 27-i, londoni Wigmore Hall-beli koncertjéről, amelynek műsorán Bartók, Brahms és Beethoven művei szerepeltek.
A londoni közönség három művet hallhatott a hangversenyen: Bartók Rapszódiáját, Brahms 1. (e-moll) csellószonátáját és Bach 1. (C-dúr) csellószonátáját.
„Várdai István páratlan szenvedéllyel és intenzitással adta elő a darabokat.
Úgy tűnt, mintha nem is egyetlen csellót, hanem egy egész zenekart hallottunk volna.
Hihetetlen érettség, józanság és mélység jellemezte játékát, ami megtartva a cselló feminin karakterét melegséggel, következetességgel és bársonyos kiegyenlítettséggel, maszkulin energiát árasztott. Elegánsan és hatásosan, finom, teljes hangzással, aprólékosan figyelmet fordítva a bizonytalan felső hangokra játszott, és mindenkire átragadó, örömteli és energikus ritmusérzékkel” – szól a beszámoló.
Várdai partnere Víkingur Ólafsson zongoraművész volt, akit a The New York Times az izlandi Glenn Gouldnak nevezett. A beszámoló szerint az ő „racionális megközelítése kiegyenlítette Várdai drámai viharát, és kivételesen jól harmonizáltal a Bartók- és a Brahms-darabban. A Beethoven-szonátát mindkét zenész abszolút tökéletesen játszotta.”
(Via The B flat sheet)