A névválasztást nemcsak a lakóhelyek közelsége ihlette. A Hudson völgyéhez generációs érzületek kapcsolódnak. A környék neves települése Woodstock, a rocktörténet félmillió látogatót vonzó, legendás fesztiváljának helyszíne 1969-ben. A hippi-korszakban jelszóvá vált béke és szeretet ideológiája a legmélyebben a rangidős Jack DeJohnette-ben vert gyökeret. Így került az együttes bemutatkozó lemezére Joni Mitchell nemzedéki himnusszá vált Woodstock és Jimi Hendrix Wait Until Tomorrow című háborúellenes dala saját, hasonló szellemben fogant Song for World Forgiveness című szerzeményével egyetemben. Ehhez a helyhez, időszakhoz, gondolatkörhöz kapcsolódik Bob Dylan Lay Lady Lay és A Hard Rain’s A-Gonna Fall, illetve a Band együttes Up on Cripple Creek című darabja is; a CD nagyobbik felét így, legalábbis időtartamban, az 1960-as évek ikonikus popdalainak feldolgozása teszi ki. Nem véletlen, hogy a kvartett 2014-ben a woodstocki jazzfesztiválon mutatkozott be a közönségnek.
Sztárcsapat? Ha rockzenekarról volna szó, bátran nevezhetnénk annak. A jazzben azonban az egyéniség a meghatározó; különböző életkorú és hátterű muzsikusok ritkán egyesítik erőiket választott név alatt.
A hely szellemén túl van valami, ami a Hudson tagjait összehozta: a nyitottság, a kísérletező szellem, amely magas szintű hangszertudással párosulva a játék velejét adó közös rögtönzések alapja.
A lemez nyitószáma funky ritmusokból induló, spontán kibontakozó folyamat, amely helyenként a 60-as évek nagy újítója, Miles Davis elektronikus kísérleteihez hasonítja a ze- nét. A múlt összeér a jelennel, az eredők a csoportdinamikában összegződnek, az egyéniségek halmazából estéről estére így születik meg az új zene, amelyet Hudsonnak nevezünk.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
