A nemzetközileg elismert szoprán énekesnő, Madeleine Pierard az egyik alapító tagja a SWAP’ra – Supporting Women and Parents in Opera nevű jótékonysági szervezetnek, mely azokat a nőket és szülőket kívánja támogatni, akik az opera világában tevékenykednek. Madeleine Pierard anyaként és előadóművészként osztja meg saját tapasztalatait erről nehéz, de felemelő életszakaszról, mely során a munka és gyermeknevelés kihívásaival kell szembenéznie.
Művészként gyakran reflektálsz a jelenre és a múlt történéseire egyaránt. Folyamatosan kritizáljuk magunkat és úgy érezzük, hogy munkánk szubjektív természetének vagyunk kiszolgáltatva. Nem csoda, hogy az énekesek – mint megannyi művész – gyakran bizonytalanok. A színpadon aztán teljesen mások leszünk. Legyőzhetetlenek! Egy istenség, egy harcos, egy király, egy királynő, aki teljes mértékben elmerül a zenében.
A lelki magasságok és a mélységek megélése sok művész számára veszélyekkel teli bizonytalanságot hoz, amit én is megtapasztaltam egészen addig, amíg nem születtek meg a gyermekeim.
A szülőség mindennek új értelmet ad az életben. Nem kérdés, hogy szülőnek lenni a legnehezebb és egyben a legkifizetődőbb munka a világon, de közben, főleg az első időkben, könnyű elveszíteni önmagunkat.
Úgy gondoltam, hogy belőlem sosem lesz anya. Mielőtt tízéves lettem volna, már két év kemoterápián túl voltam, és édesanyámnak azt mondták az orvosok, hogy kis esélye van annak, hogy valaha gyermekem lehet. Ez a hír teljesen tönkretette őt, mert tudta, hogy felnőttként milyen fájdalmakat fogok átélni emiatt. De rövidre zárva a hosszú történetet, megtaláltam a férfit, akitől gyermeket szerettem volna, és akivel megpróbáltuk a lehetetlent. Csodálatos módon az első próbálkozás után teherbe estem – mindkét gyermekemmel. A világ egyik legszerencsésebb emberének éreztem magam, aki kiváltságos helyzetben is van, mert imádja a munkáját, amit olyan emberek között végezhet, akiket szintén nagyon kedvel.
De valójában igen nehéz volt az elején. A gyermekeim megszületése előtt egy előadást megelőzően biztos, hogy későn keltem fel, esetleg délután is lefeküdtem egy laza edzést követően, hogy felkészítsem a testem az előttem álló maratoni estére. Ez most már nevetségesnek tűnik! Ma már minden nap éjfél után fekszem le, és kicsi a valószínűsége annak, hogy délután pihenni tudjak, vagy hogy egy egész éjszakát végigaludjak.
Most az került a fókuszba, hogy egészen addig, amíg elmegyek otthonról, ébren legyenek a gyerekek, és kész legyek a házimunkával.
És a férjem ugyanígy. Mivel szabadúszó zenész, teljesen egyenlő arányban osztjuk meg a szülői feladatokat. De ez nem egy jövedelmező állás, ami azt jelenti, hogy a két kislányom születése után azonnal vissza kellett mennem dolgozni. A bébiszitterek, az óvoda és bármilyen gyermekfelügyelet megszervezése is heti több órát vesz igénybe a munkabeosztásunkból adódóan.
Egy hónappal az nagyobbik lányom születése után kellett volna énekelnem a Parsifalban, de a lányom vízumát egy héttel később kaptuk csak meg, így kénytelen voltam visszalépni. (Az énekesnő új-zélandi származású. – a szerk.) Nagyon nehéz döntés volt, de mivel régóta jó viszonyban voltam a Királyi Operaházzal, nagyon megértőek voltak velem, ahogy az ügynököm is. Így hát az első professzionális színpadi szereplésem Chloe születése után akkor volt a Royal Albert Hallban, amikor a kislányom majdnem három hónapos lett. Visszatekintve, ez a három hónapnyi kényszerszabadság szerencsés véletlen volt, hiszen tényleg
szükségem volt rá, hogy megszokjam az anyaságot.
Chloe már nagyon korán velem jött a próbákra a Királyi Operaházba. Úgy éreztük magunkat, mint egy család, olyannyira, hogy a kislányom szinte az operaház teljes személyzetét és a folyosókon lévő összes vitrin tartalmát és eredetét ismeri. Az opera egy varázslatos világ a számára, nekem pedig a második otthonom. Sosem éreztem azt, hogy a jelenléte megterhelő lenne, általában éppen ellenkezőleg. Egy hihetetlenül csendes és boldog baba volt, aki csak ült és mindent elviselt. A Királyi Operház egyébként úttörő módon támogatja a terhesség alatt is az énekeseit.
Néhány nappal a második gyermekem születése után visszatértem dolgozni, és bár nem ez lenne mindenki számára a megfelelő választás, nekem és a családomnak abban az időben ez volt az egyetlen lehetőség. Nagyon könnyű szülésen voltam túl és az éneklés közvetlenül utána tökéletesen kényelmes volt. Az Eleanor születése utáni ötödik napon elrepítettem a családomat Aucklandbe, ahol próbálni kezdem egy darabot egy Új-Zélandon megrendezett fesztiválra, amelyre meghívtak. A férjem, az anyósom és a férjem unokatestvére felváltva vigyáztak a babára az öltözőben, aki így mindig közel lehetett hozzám. Borzasztóan ideges voltam, hogy meg kellett kérnem a karmesteremet, engedjen ki, hogy megszoptathassam a kicsit, de ő azt mondta, hogy kérdezés nélkül, bármikor, amikor szükség van rá, menjek csak, és tápláljam a gyermekem, mert ezt kell tennem. Sírtam a megkönnyebbüléstől. Az utolsó előadás akkor volt, amikor Eleanor kéthetes lett és emlékszem, hogy a szerepem utolsó sorának éneklésekor az ájulás határán voltam. A legvégső határig erőltettem a testemet.
Olyan eset is volt, amikor a családom nem tudott velem lenni és egyedül kellett ellátnom a kislányomat, miközben egy óriási szerep várt rám. Borzasztó irigy voltam a többiekre, akik az előadás előtt el tudtak vonulni az öltözőjükbe pihenni, miközben én egész éjjel etettem a babámat és sírtam a kimerültségtől. Szerencsére az előadás idejére szeretett anyósom a megmentésemre sietett.
Elképesztő, hogy mi mindenre vagy képes egyedül, amikor működésbe lép az adrenalin. Határozottan úgy vélem, hogy az anyaság nagyon jól felfegyverez az ilyen helyzetekre. Megesett, hogy a kihívás átcsapott képtelenségbe egy-egy szerep alkalmával, de minden helyzetben kaptam segítséget. Sok dolgot utólag nem értek, hogyan tudtam végigcsinálni, de végül minden sikerült. Mert meg kell csinálnom! Mert az anyaság sokkal határozottabbá és eltökéltté tesz, hogy jól teljesíts, megbízhatóbb és összeszedettebb legyél.
Úgy érzem, azóta jobban értékelem a karrieremet – sokkal inkább az identitásom része, mint valaha.
Most a gyermekeim már kicsit idősebbek és imádnak „operacsaládban” élni. Együtt énekelünk és már olyan dolgokat láttak, amelyekre én a legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni ennyi idősen. Ott ülünk a Diótörő főpróbáján, amit egyébként a négyéves Chloe hangról hangra tud, nem beszélve a Tűzmadárról vagy a Tavaszi áldozatról.
(Via Rhinegold publishing)