Prófétának lehet tekinteni

Esterházy Péter - fotó: Müpa

Ezt mondta a 2016. július 14-én elhunyt Esterházy Péterről Eötvös Péter, aki az író szövegére készítette el Oratorum balbulum című művét. 

A – magyar fordításban – Dadogó oratórium a Bácsi Filharmonikusok felkérésére született, ősbemutatóját 2016. július 30-án Salzburgban tartották. A zeneszerző, akinek ez volt az első oratóriuma, tudta, hogy Esterházyval szeretne dolgozni. A darab témájának keresgélésére így emlékezett vissza egy interjúban:

„Elindultunk azon a vonalon, hogy mit lehet csinálni egy oratóriumban manapság. A feleségem azt mondta, hogy szerinte egy próféta lehetne benne, mert az örökidejű. Péternek tetszett az ötlet. Megnézte a Google-t és talált  egy olyan prófétát, aki 1100 évvel ezelőtt élt, ő Notker balbulus, azaz Notker, a dadogó. Egy híres Sankt Gallen-i szerzetes volt, irodalmi gyűjteményeket csinált és zenével is foglalkozott. A dadogása miatt nagyon híres maradt, a zenészek és a dadogók szentjeként tisztelték, 1513-ban boldoggá avatták.

Az oratóriumnak kötött formája van: mindig egy mesélőből, egy recitálóból áll, ez a mi esetünkben egy beszélő narrátor, tehát nem egy éneklő tenor, mint a régi oratóriumokban, van a prófétánk, és

Péter beletett egy angyalt, aki nem az égben van, hanem lejött a földre és nagyon élvezi a földi életet: iszik, dohányzik, csúnyán beszél, és mindenféle dolgot elkövet, amit a mennyországban nem volt neki szabad.

Nagyon mulatságos, nagyon kedves, viszont ő teszi fel azokat a naiv kérdéseket, amikre a prófétának válaszolnia kell. Párbeszédükből egy korkép, németül Zeitbild keveredik ki. Ez az oratórium magáról az oratóriumról is szól, hogy mi az oratórium manapság.”

Eötvös Péter és Esterházy Péter fotó: Csibi Szilvia, Müpa

Először a szöveg készült el, az 2011-ben az Alföld folyóiratban meg is jelent, ezt követte a zene. Az ősbemutatót követően 2016 novemberében elhangzott a mű Bécsben, majd Budapesten a Müpában.

Az Oratorium balbulumot Tihanyi László méltatta:

„A csillagászok konjunkciónak nevezik azt a jelenséget, amikor a Földről nézve úgy tűnik, a Naprendszer két vagy több bolygója együttállásban van. Ilyenkor rendszerint szabad szemmel is látható, rendkívüli fényjelenségek történnek az égen. Többen úgy vélik, a „betlehemi csillag” is ilyen volt: a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a Halak csillagképben.

A művészetben is beszélhetünk konjunkcióról, ha úgy találjuk, nagy alkotók, nagy művészi témák, nagy történelmi pillanatok együttállása hoz létre valami rendkívülit. Kirkegaard ilyennek mondja azt, amikor a legigazibb operai téma megtalálja a legnagyobb operaszerzőt és megszületik Mozart Don Giovannija.

Tavaly egyetlen röpke estén a szerencsések ilyen konjunkciónak lehettek szem- és fültanúi: E.P. találkozott E.P.-vel. Egyikük,

Esterházy Péter, már csak hasonlíthatatlan, nagyszerű és tragikomikus szövegével volt jelen: a szigorú Kaszás nem engedélyezett túlórázást.

Talán emblematikusnak is mondható, hogy a magyar nyelv egyik vitathatatlan virtuóza németül szólt hozzánk – miközben olvashattuk az eredeti magyar szöveget a kivetítőn –, mert így nem csak az derült ki, hogy a szöveg a fordításban is ugyanolyan szellemi és élvezeti értékű, hanem az is bizonyítást nyert, hogy mindenkihez képes lehet szólni, minden nyelvi korlátot képes leküzdeni.

A másik E. P., Eötvös Péter szerencsénkre ott volt, és jelenléte volt az egyik garancia arra, hogy nagyszerű előadásban lesz részünk, hiszen maga vezényelte a művet. (A másik garancia a világszínvonalú előadók sora volt.) De önmagában a két E. P. hosszú és tartalmas művészi előélete, szelleme, ízlése, humora és magas színvonalú technikai tudása még kevés lett volna ahhoz, hogy létrejöjjön a konjunkció, és felragyogjon a ritka égi fény. Meggyőződésem, hogy Eötvös Péter az egyetlen zeneszerző, aki Esterházyval nem csak azonos minőséggel, de azonos módon is viszonyul a világhoz és a művészethez. Prózai szöveg, vokális és hangszeres zene minden pillanatban erősítette egymást, növelte egymás erejét és érvényességét. Végigfutva a zeneirodalmat, alig találni ehhez hasonló harmonikus együttélését és együttműködését irodalomnak és zenének. Ahogyan az is ritka, amikor az intellektuális és az érzéki szépség külön-külön és együtt is ilyen fokot ér el.

A magyar büszke nemzet. Bár múlt és jelen nagy magyarjai bőséges okot szolgáltattak, s szolgáltatnak ma is erre, e büszkeség tárgya sokszor, okkal megkérdőjelezhető. Hiszem, hogy Eötvös Péter Esterházy szövegére írt „dadogó oratóriuma” esetében semmilyen kérdőjelnek nincs helye.”

(Via HVG, Artisjus)