Vincenzo Bellini 1801. november 3-án született Cataniában, és 1835. szeptember 23-án hunyt el Puteaux-ban. Több legenda is kering róla: állítólag születésekor megkondultak a város harangjai, 18 hónaposan már áriát énekelt, háromévesen már partitúrát írt.
Bellini tíz operát fejezett be. Zenész családból származott, így először magánúton, otthon tanult, majd a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban Nicolò Zingarelli tanította, aki óvta őt Rossini „mézédes hangbűvészetétől”. 1825-ös diplomamunkája, az Adelson és Salvini hatására kapta a nápolyi Teatro di San Carlo felkérését egy operára, amelynek sikere egy Scala-felkéréshez vezetett. És egy termékeny együttműködéshez is: Milánóban megismerkedett Felice Romani szövegíróval, akivel hét operán dolgoztak együtt.
A Rómeó és Júlia, Az alvajáró és a Norma után összeveszett Romanival, és magánéleti problémái is voltak, így Londonba utazott. Később Párizsba költözött, ahol bemutatták A puritánokat, és barátságot kötött Rossinivel és Heinével. Az ifjúkora óta betegeskedő zeneszerző pályája csúcsán, 33 éves korában hunyt el.
Rossini és Donizetti mellett Bellini volt a bel canto korszak harmadik meghatározó alakja. Bár Wagner is elismerően nyilatkozott róla (drámai tehetségét különösen nagyra értékelte), operái csak az 1950-es években, Maria Callas, később pedig Monserrat Caballé hatására kerültek vissza a repertoárra.
Matthew Boyden: Az opera kézikönyve alapján
