Bartók Béláné Pásztory Ditta Rimaszombaton született 1903. október 31-én, és Budapesten hunyt el 1982. november 21-én.
- hirdetés -
Somogyi Mórnál a budapesti konzervatóriumban tanult. Az 1922/23-as tanévben Bartók Béla növendéke volt a budapesti Zeneművészeti Főiskolán; tehetségét bizonyítja, hogy Bartók mindjárt a második osztályba vette fel. 1923 nyarán összeházasodtak – a Ditta becenevet is ő adta neki, eredeti neve Edith -, 1924-ben megszületett fiuk, Péter, ezután tanulmányait otthon folytatta férjénél.
Első közös fellépésük a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre ősbemutatója volt 1938. január 16-án, Bázelben. Utána többször is szerepeltek kétzongorás művekkel. 1940 októberétől az Egyesült Államokban éltek.
Bartók halála után Pásztory Ditta 1946-ban hazatért. Kezdetben öccsénél, majd miskolci nagynénjénél élt, és gyakorolt Bartók világháborús bombázásokat is túlélt zongoráján. Hosszú ideig visszavonultan élt, majd 1964. november 28-án ismét pódiumra lépett. Legszívesebben kétzongorás koncerteket adott, ahol Comensoli Mária és Tusa Erzsébet voltak a partnerei. Kezdetben szinte csak Bartók-műveket játszott.
Több hanglemezfelvétele készült Bartókkal (a kétzongorás Szonáta, illetve hét darab a Mikrokozmoszból), a Hungaroton Bartók-összkiadásában tőle hallható többek között a teljes Mikrokozmosz és a Gyermekeknek sorozat. Bartók neki írta III. zongoraversenyét.
1963-ban az Érdemes Művész díjat, 1978-ban pedig a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést kapta. Végrendelete értelmében 1984-ben hozták létre a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat, amelyet évente osztanak ki Bartók Béla születésnapján.
Sírja a Farkasréti temetőben található, amelynek a közelében állították fel Bartók Béla síremlékét 1988. július 7-én.
„Kevesen ismerték csak igazán. Zárkózott volt, visszahúzódó, keveset beszélt. A Bartók fényében és árnyékában töltött esztendőket a saját maga köré vont csönd évei váltották fel.
Tudta, hogy emlékeket megosztani úgysem lehet senkivel, magában őrizte, saját magának tartotta meg a már csak általa s számára felidézhető, elveszített világot.
Minden, amit emlékként őrzött, neki egyformán volt fontos, az egész megbontásának, veszélyeztetésének érezte volna, hogy abból, ami számára az életet, a megélt valóságot jelentette, töredékeket porciózzon ki számunkra, adalékokként a magunk felépíteni-remélt fikcióihoz. Érinthetetlennek tartotta a személyiséget: Bartók Béláét védte azzal, hogy kevés számú visszaemlékezésében sem engedte a saját személyiségén át láttatni” – írta a Muzsika című lapban megjelent nekrológban Pásztory Dittáról Wilheim András.
