Úgy játszanak, mint két testvér – Ismét egy színpadon Frankl Péter és Várdai István

Frankl Péter és Várdai István - Hrotkó Bálint

Egy harminchárom éves csellista és egy nyolcvanhárom éves zongoraművész. Magától értődik, hogy teljes harmóniában képesek együttműködni? A kérdésre sokan válaszolnak igennel, hiszen a zene, kiváltképp a klasszikus repertoár, semlegesíti a generációs különbségeket, felszámolva a határokat művész és művész között. Mások viszont úgy vélik, ez mégsem ilyen egyszerű, két muzsikus egymásra találása (különösen, ha fél évszázad választja el őket egymástól) szerencse dolga – és néha titka is van. Várdai István és Frankl Péter duója esetében valóban van titok, amire november 10-én derülhet fény a Müpában. 

A magyar zongoraművészetben nem a Kocsis Zoltán-Ránki Dezső-Schiff András triász megjelenése idézett elő első ízben paradigmaváltást: hasonló tehetségcunamit tapasztalt a zenésztársadalom az ötvenes években, amikor Hernádi Lajos három növendéke, Vásáry Tamás, Balásfai Attila és Frankl Péter ismertté vált. Közülük Balásfai később pedagógus lett: a Zeneakadémián tanított, Vásáry és Frankl azonban külföldön letelepedve nemzetközi karriert futott be.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Frankl Péter – számos ötvenes évekbeli versenygyőzelem után – 1962-ben mutatkozott be Londonban. Pár évvel később már a Clevelandi Zenekar szólistájaként, Széll György vezényletével zongorázott New Yorkban, s ettől kezdve karrierje megállíthatatlanul ívelt felfelé. Pályája során olyan zenekarokkal lépett fel, mint a Chicagói, a Bostoni, a Berlini, a Londoni Filharmonikusok, a Lipcsei Gewandhaus és az Amszterdami Concertgebouw Zenekara, valamint az Orchestre de Paris, olyan karmesterek társaságában, mint Claudio Abbado, Vladimir Ashkenazy, Riccardo Muti, Solti György vagy Lorin Maazel. Munkásságának emlékezetes fejezete volt szonátapárosa Pauk Györggyel és a Pauk-Frankl-Kirshbaum Trió, amelyben a két magyar művész Ralph Kirshbaum amerikai csellistával szövetkezett: mindkét együttműködés évtizedeken át tartott, mint ahogyan évtizedeken át tanított Frankl a Yale Egyetemen is, ahonnan 2017-ben vonult nyugalomba.

Frankl Péter: „Imádok fiatalokkal koncertezni”

A pécsi születésű Várdai István párhuzamosan látogatta a budapesti Zeneakadémián Mező László és a bécsi testvérintézményben Reinhard Latzko óráit. Hasonlóan fontos szerepet játszott művészi formálódásának éveiben a németországi Taunusban működő Kronberg Akadémia, „a csellisták Mekkája”, ahol előbb növendék volt, később az intézmény tanára. Ugyanez történt a bécsi Universität für Musik und darstellende Kunst esetében, ahol idén ősztől Várdai Heinrich Schiff utódaként a csellótanszék vezetője.

Várdai István lesz Heinrich Schiff utódja Bécsben

Várdai István lankadatlan munkával építette fel hangszeres tudását és előadói egyéniségét, amelyre fokozatosan figyelt fel a zeneélet, elsősorban versenygyőzelmei hatására. Utóbbiakból bőven akadt pályáján:

harmadik díj a 2007-es moszkvai Csajkovszkij Versenyen, első díj a 2008-as genfi Nemzetközi Zenei Versenyen, és szintén első díj 2014-ben, az ARD müncheni Nemzetközi Csellóversenyén.

Várdai életében is kiemelkedő fontosságú a kamarazene: többek közt olyan partnerekkel játszik, mint Baráti Kristóf (akivel közösen vezetik a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált) és Várjon Dénes. A csellóművész, aki jelenleg egy magángyűjtő által rendelkezésére bocsátott Stradivari hangszeren muzsikál (azon a csellón, amelyet egykor Jacqueline du Pré szólaltatott meg), a Bachtrack felmérése szerint 2016-ban a világ legkeresettebb gordonkaművésze volt.

Az egyik legbefolyásosabb koncertszervezővel állapodott meg Várdai István

Várdai és Frankl korábban is koncertezett közösen, sőt Beethoven összes csellóművét is megszólaltatták már együtt. Most a zeneszerző összes cselló-zongora szonátáját adják elő. Beethoven volt a zenetörténetben az a zeneszerző, aki látványosan egyenrangúsította a csellót, amely korábban, a barokkban continuo-hangszerként túlnyomórészt kísérő feladatokat láthatott el, majd Haydn zongoratrióiban kezdett önállósulni. Beethoven öt cselló-zongora szonátájának nagyformátumú, szuverén gordonkaszólamaival végképp és visszavonhatatlanul megtörtént az emancipáció.

Rendkívül hálás művek ezek, gazdag hangzással, sok érzelemmel és indulattal – és persze a virtuóz hangszerjáték és a kamarazenei kérdezz-felelek számtalan pompás lehetőségével.

Aki már hallotta Várdait és Franklt együtt játszani, aligha felejti el közös muzsikálásuk intenzitását, közvetlenségét, játékosságát, elmélyült líráját és a karakterizálásban megnyilvánuló kifogyhatatlan leleményt.

Ami a generációkat illeti, látszólag nagyapa és unoka muzsikál együtt, mégis úgy játszanak, mint két testvér,

olyan felszabadultan labdázva a gondolatokkal. Hogy mindennek mi a titka? Ahogy már a bevezető is előlegezte, kettő biztosan megemlíthető — s egyik sem belemagyarázás.

Fél évszázad korkülönbséggel akkor tud két muzsikus így együtt játszani, ha az idősebb sértetlenül megőrizte szellemének fiatalságát, a fiatalabb pedig máris magában hordoz valamit az idős muzsikusok bölcsességéből.

Aki ismeri Frankl játékának nyolcvanon túl is kamaszosan hetyke, pajkos humorát, s aki tanúja volt már Várdai kivételesen elmélyült, kontemplatív hangszeres töprengéseinek, tudja, hogy e különleges feltételek mindkettejük esetében adottak.

Frankl Péter és Várdai István – fotó: Kasza Gábor

És a másik titok? Ez a közös nevező aligha lehet más, mint a magyar kamarazenei iskola Weiner Leó nevével fémjelzett, nagy hagyománya, amelynek szellemét Frankl közvetlenül a meghatározó mester hajdani óráin, Várdai pedig egykori Weiner-növendék tanára, Mező László közvetítésével szívta magába.