Az vagy, amit megeszel. Azt eszed, ami vagy. Az vagy, akit megesznek? Gasztrofilmek a Müpamoziban.

A gasztrofilmek olykor nagyon élvezetesek, máskor meg eléggé gyomorforgatóak tudnak lenni. A Müpamoziban volt már ilyen is, olyan is. Érthető:

ezekben a filmekben az evés-ivás az emberi, társadalmi viszonyok leképezése.

És az evés/falás/zabálás képeiben megjelenhet a túlfogyasztás, a bőség és a szegénység, a szenvedély, az érzékiség, a társadalmi státus, az önmagát agyonzabáló világ víziója és a lakomában megszülető emberi közelség is. Meg még ezernyi minden. És nem mellékesen a kultúra. Erről persze mindenkinek a művészet a tudomány, a műveltség meg ilyesféle emelkedett izék jutnak az eszébe, de nem egészen erről van szó. A kultúra ennél sokkal tágasabb. Beletartozik a hétköznapi életünk. Az, ahogyan öltözünk, közlekedünk, építkezünk, tisztálkodunk és beszélgetünk. És az is, hogy mit és hogyan eszünk-iszunk.

A gasztronómia – a grand cuisine-től a street food-ig – divatossá és nemzetközivé vált. Imádjuk a portugál séfet, aki a legjobb kínait főzi Budapesten, Bécsből szállított alapanyagokból. A következő négy film azonban roppant erőteljesen mutatja, hogy az evés-ivás nem független a kultúrától.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Bigas Luna filmje, a Sonka, sonka például nem választható le a hagyományos spanyol értékrendről, nemi szerepekről. Fokhagyma, sonka, útszéli készülődés a corridára kerekes műbikával, a mélyben ki nem mondható vágyak és vonzalmak gőzölögnek. Ez nem a Michelin-csillagok világa.

Javier Bardem – forrás: mafab.hu

Vagy itt van a Yorkshire-ben született írónő, Joanne Harris világsikerű regénye, a Csokoládé. Az írónő hosszú éveken át dolgozott franciatanárként. Ez a regénye nem csak azért lóg ki eddigi életművéből, mert valamiféle előfutára volt a „gasztroregényeknek”, hanem azért is, mert a francia falusi/kisvárosi miliőbe helyezett történet a csokoládés desszerteken keresztül a szabadságról is elmélkedik. Hosszan hordozott fájdalmakról és sérelmekről, a hatalomvágyról, meg arról, hogyan válhatnak bűnbakká az édességek – készítőjükkel egyetemben. Lasse Hallströmnek a regény alapján készült filmje érzékletesen jelenít meg egy olyan kultúrát, amelynek mindig is meghatározó volt az ételekhez-italokhoz való viszonya.

Juliette Binoche – forrás: mafab.hu

Különösen izgalmas lehet mindez, ha összevetjük Anders Thomas Jensen filmjével, a Zöld hentesekkel, amely egy sokkal puritánabb protestáns közegben játszódik. Egy olyan kultúrában, ahol kicsivel nagyobb az emberek közötti távolság, ahol visszafogottabbak az érzelmek, a szenvedélyek. (Érdemes utána felidézni a Müpamoziban decemberben bemutatott Babette lakomája című filmet.)

Ole Thestrup, Mads Mikkelsen – forrás: mafab.hu

Más kultúrák – más ízek. Valljuk meg, ezek az összefüggések mostanság hajlamosak elmosódni. Kilépsz a kapun, és tetszésed szerint válogathatsz olasz, spanyol, koreai, japán, thai, kínai, vietnámi, török, etióp, indiai és ki tudja még milyen vendéglők között. (A fúziós konyhákról nem is szólva.) Elég jók. Csak éppen a mögöttük lévő kultúráról nem tudunk meg sokat. Nem derül ki, hogy ezekben a kultúrákban mit is fogyasztanak a hétköznapi emberek. Hogy mi terem meg abban a földben, hogy miként befolyásolja a klíma a konyhaművészetet.

Amikor Budapesten megnyílt az első kínai étterem, hosszan készültünk rá. Egyrészt spóroltunk, másrészt pedig megpróbáltuk kideríteni, milyen, hányféle a kínai konyha, hogyan kell használni az evőpálcikákat. Meg ilyesmi. Szóval belekóstoltunk a kultúrába is. A globális és fúziós gasztronómia ma már nem várja el tőlünk mindezt.

És néha talán meg is lepődünk, amikor ténylegesen kiruccanunk egy másik kultúrába, és azzal szembesülünk, hogy mindennek más az íze.

Talán zavarba is jövünk, amikor egy olasz vendéglőben a pincér kicsiny tálkába olívaolajat önt. Oldalra pillantasz, mit kezdenek ezzel a helybéliek. Tunkolnak. Ízlelgetik, mint valami jóféle bort. Mert abban a világban olajfaligetek is vannak… Nekem mindez eszembe jut, amikor Quentin Tarantino Ponyvaregényét nézem. Gonosz, ironikus film. Egy olyan kultúra – világkultúra! – jelenik meg benne, amelynek a gasztronómiáját a junk food, a gyorskaja határozza meg.

Uma Thurman – forrás: variety.com

A kulturális különbségek természetesen észlelhetők: a Big Mac Párizsban a poétikus Le Big Mac nevet viseli. Ne értsd félre: Tarantino nem vonja kétségbe az amerikai magas konyhaművészetet. És nem is az a fő problémája, hogy az a bizonyos milkshake megér-e öt dollárt. De a Ponyvaregényben – mint minden más filmjében is – vicces-komolyan fölteszi a kérdést: hogyan viszonyulunk a kultúránkhoz, a nyelvünkhöz, a történelmünkhöz? Nem biztos, hogy ismerjük a választ.

Mert a táplálkozási guruk, a táplálkozásunkat megszabni kívánó megmondók azt sugallják: az vagy, amit megeszel. Pedig lehet, hogy fordítva van.

Hogy a kultúránk és az ahhoz kötődő identitásunk határozza meg, hogy mit és hogyan eszünk. Majd kiderül, ha egy jót beszélgetünk ezekről a filmekről.