Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Mancsnyomok a fehér szőnyegen - februárban Kutyamúzeum nyílik New Yorkban

Mancsnyomok a fehér szőnyegen – februárban Kutyamúzeum nyílik New Yorkban

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Manhattanben nyílik újra februárban az amerikai Kutyamúzeum, amely festmények, szobrok, plüssök és fotók százainak felsorakoztatásával, 21. századi miliőben mesél újra egy időtlen történetet: a szeretetét, amit az ember a legjobb barátja, a kutya iránt érez.

- hirdetés -

Az intézmény korábban két évtizeden át St. Louisban volt látogatható, pár évig pedig egy másik New York-i épületben üzemelt, az artsy beszámolója szerint azonban a manhattani Park Avenue közelében található új helyszín minden szempontból jó választásnak tűnik.

Korszerű, remekül bevilágított a tér, a gyűjteményt pedig a számos festmény és fotó mellett életnagyságú szobrok és interaktív képernyők teszik még érdekesebbé.

Hogy mit vállal a Kutyamúzeum? Elsősorban történetiségében vizsálja a kutya ábrázolásmódját, így áttételesen bemutatja azt is, hogy mely korokban hogyan vélekedtek a négylábúakról, és adott esetben, hogy alkotóik milyen szimbolikus jelentéssel ruházták fel az ebeket.

A cikk szerzője szerint a kutyaábrázolás aranykora a 19. századra tehető.

Maud Earl, Edwin Landseer, Arthur Wardle és John Sargent Noble. Hallották már valaha ezeket a neveket? Ne lepődjenek meg, ha sohasem. Ők az eb-reneszánsz leonardói és michelangelói ugyanis. És az sem teljesen véletlen, hogy egytől egyig angolszászok: Viktória királynő elvégre, elkötelezett kutyatenyésztő lévén, meglehetősen gyakran rendelt kutyás képeket. Landseert például – aki számos megbízást kapott a királyi család házi kedvenceinek megfestésére –, már a negyvenes éveiben a Brit Birodalom lovagjává ütötték.

Ahogy az már az arisztokrácia hóbortjaival lenni szokott, a kutyás festmények gyűjtését egy idő után a középosztály is elirigyelte, és attól fogva be se lehetett lépni szinte egy angol otthonba úgy, hogy ne erdőben kergetőző, vadakat hajtó, élénken figyelő, netán magukat önfeledt játéknak átadó, olajjal festett ebeket lássunk a falakon.

A New York-i Kutyamúzeum kiállítótere – fotó: New York City Museum of the Dog

Még ha ezek a munkák giccsesnek tetszenek is mai szemmel, mégiscsak mesélnek arról a korszakról és arról a kultúráról, amelynek fontosak voltak. Felsejlik mögöttük egyfelől a viktoriánus-kor kapzsisága, másrészt a kutyás vadászat, mint egy tradicionális brit szokás a megjelenítése a kolonialista szemléletet is fennen hirdeti.

Mindezen Túl a Pax Britannica gondtalan békéjét is kifejezik ezek az esztétikai szempontból is eseménytelennek mondható festmények.

Az is igaz ugyanakkor, hogy a nosztalgia- és melankóliafaktoruk sem jelentéktelen, elvégre az ipari forradalom hajtotta gazdasági változások hatására jelentősen átalakult az angol vidék. Egy kutyás zsánerképben tehát az elveszett, elíziumi Albionnak a melankóliája is megfogalmazódik.

Ahogy arról esett már szó, a tárlat nem csak vásznakkal operál. Egy hatalmas, virtuálisvalóság-képernyőt is találunk a kiállítótérben. Noha már egy festett kutyakép esetén is felmerül a giccsvád, a lefilmezett, esetleg lassított felvételen megmutatott jószágnál aztán tényleg kevés sziruposabb tartalom képzelhető el egy magát komolyan vevő kiállítótérben.

Az artsy újságírója azonban szellemességgel, őszinteséggel, találékonysággal, merészséggel, vagyis valódi érzelmekkel találkozott a manhattani falak között. Arról nem szól viszont a beszámoló, hogy ő maga tart-e vajon otthon kutyát, és hogy vannak-e ebes festményei.

(Via artsy.net)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X