Az igazi gyűjtők sosem csak vesznek és eladnak. Az igazi gyűjtés egy ízlés, egy színtér melletti elköteleződésről szól. Richard Brown Baker története is ezt igazolja. Alighogy nyugdíjba ment a Központi Hírszerző Ügynökségtől (CIA), Baker a New York-i művészközösségnek szentelte ideje és vagyona jelentős részét. Cadillacek és Jaguarok fuvarozták a legmenőbb képzőművészek műtermeibe, és minden pletykáról elsőnek értesült. Persze ezeket csak a legritkább esetben tartotta meg magának.
Baker 2012-ben halt meg, 89 éves korában, és az Egyesült Államok egyik legjelentősebb magángyűjteményét hagyta hátra. Több ezer oldalnyi feljegyzést is továbbá, amelynek minden sora szeretett New York-i művészmiliőjéről szól. Már 11 éves korában különféle lapokat bombázott az írásaival.
Mondhatnánk úgy is, hogy Baker megszállott naplóíró volt és múlhatatlan vágyat érzett, hogy minden új szerzeményéről, valamint mindahány általa meglátogatott műteremről részletes beszámolót készítsen – ezek jelentős része általában különféle kiadványok hasábjain kötött ki.
De a naplója nem csak a voyeurizmusról szól. Tetten érhető benne a pillanat, amikor a pop átvette az első helyet az absztrakt expresszionizmustól, amikor a gyűjtők figyelme De Kooning és Kline helyett Rauschenberg és Warhol felé fordult.
Ez a jelenleg a Yale Egyetem tulajdonában lévő hatalmas iratanyag a 20. századi Amerika páratlanul gazdag tablóját kínálja. A Baker-hagyaték arra is jó példaként szolgál tehát, hogy egy, a feltörekvő alkotókat támogató műgyűjtő-mecénás nemcsak különös megfigyelője, de alakítója is a művészeti életnek, ezen keresztül pedig akár a nagybetűs történelemnek is.
Baker egy jómódú, Rhode Island-i családból származott, a gyűjtés szenvedélyét tehát a génjeiben hordozta. A szülei főként régiségeket gyűjtöttek amúgy, ő maga pedig negyeddollárosokkal és zsebórákkal kezdte. Aztán idővel léptéket váltott.
A Yale-en szerzett diplomájával a CIA elődjének számító hírszerzési szolgálatnál helyezkedett el a II. világháború idején, de kevés konkrétumot lehet arról tudni, hogy milyen jellegű munkát végzett a szervezet számára. Az valószínű viszont, hogy nem rajonghatott túlzottan ezekért a feladatokért, mert 1949-ben, vagyis alig 37 éves korában kérte a nyugdíjazását.
New Yorkba költözött és író szeretett volna lenni. Éppen a művészeti élet közepébe csöppent.
Az első szerzeményét nem a hírszerzőktől kapott végkielégítéséből vette azonban, hanem a bankelnök nagyapja halálával az ölébe hulló örökségből kezdett műtárgyvásárlásba. Tulajdonképpen többé-kevésbé ez a tetemes vagyon jelentette Baker kizárólagos pénzforrását, haláláig.
Kollekcióját kortárs absztraktok vásárlásával alapozta meg, amelyek szigorú geometriája élénk színekben pompázott és főként még felfedezetlen, fiatalabb alkotók munkái voltak. De amellett, hogy Ellsworth Kelly vagy Agnes Martin nonfigurativitása érdekelte, David Hockney rajzaiból is előszeretettel vásárolt. Aztán beszerzett pár munkát Jackson Pollocktól, Franz Kline-tól, vagy a pop-art nagymestereitől, Robert Indianától és Roy Lichtensteintől is. A pop-art lecsengése után fotorealistákat kezdett gyűjteni, a hetvenes években pedig a kortárs angolok felé fordult a figyelme, az elsők között vásárolta például Christopher Le Brun vagy Damien Hirst munkáit. Közel élt a tűzhöz, így szinte mindenkinél korábban ismerte fel a legújabb tehetségeket, akiket sosem habozott támogatni.
Összesen 1600 darabos gyűjteményt épített, ami – mondani sem kell – hatalmas. Örökösei nem lévén, a szinte páratlan kollekciót a Rhode Island-i RISD Múzeumra és a Yale Művészeti Galériájára hagyta. Ma is ezekben az intézményekben láthatók.
(Via artsy.net)