Leggenda drammatica in due quadri – áll az első Puccini-opera, A lidércek (Le villi) címe alatt. A két képben közreadott drámai legenda azonban hosszú utat tett meg addig, amíg a darabot 1884-ben először bemutatták a milánói Teatro dal Vermében. Március 31-én a Müpa tűzi műsorára a darabot.
A művet tulajdonképpen a zeneműkiadók 19. század végi rivalizálása segítette a világra. Az 1880-as évekre a Lucca-örökösök és Ricordiék versengtek egymással a legjobbnak, leginkább eladhatónak ítélt itáliai és külföldi zeneművek jogaiért. Aki tehát be akart törni a zeneműpiacra, annak nem is az impresszáriókat, hanem a kiadókat kellett megnyernie. Volt egy harmadik cég is, az opéra comique-ra specializálódott és Bizet Carmenjével jelentős babérokat leszakító Sonzogno, amely – feltehetően újabb találat reményében – zeneszerzőversenyt hirdetett drámai vagy komikus egyfelvonásos opera írására. Az egyik lehetséges választás egy Rajna-menti lidérctörténet megkomponálása volt, amelyből Ferdinando Fontana készített operaírásra alkalmas szövegkönyvet. A librettista még élénken emlékezett arra a sikerre, amelyet Puccini, mint a milánói konzervatóriumban Bazzini és Ponchielli tehetséges növendéke, egy Capriccio sinfonico című zenekari művel aratott. Az ifjú zeneszerző szívesen látott munkához:
Jó kis téma ez, azt jelenti, hogy sokat kell majd leíró szimfonikus stílusban dolgozni, ami nagyon is vonz, mert azt gondolom, ezt jól tudom csinálni.
Ám már az a bizonyos Capriccio sinfonico is azt sugallta, hogy Puccini nem szimfonikus, hanem operaszerzőként érvényesül majd egyszer, hiszen a darabban nem annyira a szimfonikus építkezés, inkább a drámai váltások lehetőségeit használta ki. A lidércek versenydarabként szinte észrevétlen maradt a pályaműveket elbíráló zsűri számára.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Voltak azonban Puccini környezetében olyanok, akik meglátták a partitúrában az egyelőre rejtve maradt szépségeket. Arrigo Boito zeneszerző-librettista segítségével és támogatásával elérték, hogy a darabot műsorra tűzze a milánói Teatro del Verme, ahol az 1884. május 31-i premieren tizennyolcszor hívta függöny elé meghajolni Puccinit a lelkesen ünneplő közönség.
„Zenéjében friss fantázia van, frázisai megérintik a szívünket, mert biztosan szívből jönnek, a mesterségbeli tudás pedig olyan elegáns és kifinomult, hogy időnként mintha nem is egy fiatal növendéket, hanem egy Bizet-t vagy egy Massenet-t látnánk magunk előtt” – írta Antonio Gramola, a Corriere della sera kritikusa.
Giulio Ricordi mint értékes zsákmányra csapott le azonnal A lidércekre, megvette jogait és folytatást rendelt. A kor tekintélyes komponistája, Emanuele Muzio azonnal írt is neki: „Gratulálok, mert Verdi néhány héttel ezelőtt azt írta nekem, hogy Ön végre megtalálta azt, akit harminc éve keresett, egy igazi maestrót – bizonyos Puccinit, aki állítólag rendkívüli képességekkel rendelkezik.”
Puccini ezután még nagyon sokat foglalkozott a művel. Az eredetileg egyfelvonásos darab kiegészült egy másodikkal, amelyben – többek – a záró haláltánc női és férfi démonok kórusával gazdagodott, ami teljesen magával ragadta az előadáson jelen lévő Giulio Ricordit. Az újjáformált darab nyitotta meg az 1884/85-ös karneváli szezont december 26-án a torinói Teatro Regióban, majd felújították a Scala számára, ahol 1885-ben játszották. Az Annát éneklő Romilda Pantaleoni nem sokkal később Verdi Otellójának első Desdemonája lesz…
„Remek másfél órát töltöttünk egy jó, átgondolt zenével, amely közönséges szenzációhajhászó elemek nélkül is megáll a lábán, s ez nemcsak ritka tehetségre, hanem még ritkább művészi lelkiismeretességre utal a szerző részéről” — írta a szigorú tollú Filippo Filippi a Perseveranza hasábjain.
A későbbi Puccini-műveket jellemző parlando stílus már A lidércekben is megjelenik. Lényegesen több azonban a cselekményt megállító látványos vagy éppen kontemplatív jeleneteket kísérő zenekari betét, mint a nagy operákban. A zenekart itt a zenei anyag főszereplőjeként kezelő Puccini megértő partnerre talált a keletkezése után százharminc évvel a kompozíciót színpadra állító Káel Csaba rendezőben: „Nem egyszerű a darab előadása, és mi kibővítjük. Puccinitől kérünk kölcsön két zenekari kompozíciót: a bevezetőben előbújnak a lidércek, majd a végén megszólaló, eredetileg vonósnégyesre írt Krizantémok zenekari változatában sikerül legyőzni őket.
Azokat a lidérceket, amelyek ezen az előadáson a Pécsi Balett táncosai. Ők Vincze Balázs koreográfiája révén jelennek meg a színpadon, Zoób Kati jelmezeiben. A divat- és jelmeztervezőként egyaránt a különlegességekhez vonzódó Zoób Kati olyan jelmezeket készít, amelyek a díszlet kialakulásában is segítenek: transzformációk tanúi lehetünk majd, megtapasztalva, hogyan bújik ki az emberből a lidérc, hogyan jelenik meg egy-egy erdei jelenetben.”
A Pannon Filharmonikusok, a Pécsi Balett és a Kodály Kórus Debrecen, külföldi szólisták és az olasz Alberto Veronesi karmester közreműködésével létrejövő nagyszabású produkciót nemcsak a Müpa, de a Torre del Lagó-i fesztivál közönsége is láthatja. „A Torre del Lagó-i színpad adottságai hasonlóak ahhoz, ami a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben rendelkezésünkre áll” – mondta Káel Csaba. „Egyik helyen sincs függesztési pont a díszletek számára. És ha körülnézünk a helyszínen, a tavat körbevevő környezet is hitelessé teszi ezt az izgalmas lidérctörténetet.
Ez a téma nem más, mint az emberi szorongás természeti kivetülése – a lidércek bennünk rejtőznek, időnként kiköltöznek belőlünk, majd visszaköltöznek.
Nem véletlen, hogy ez a hiedelemvilág ott vált népszerűvé a középkori Európában, ahol vagy a sűrű erdők, vagy a szabályozatlan folyók okán keletkezett lápos vidékek ideális terepet biztosítottak a lidércképzetek kialakulásának – a mai Németország, Magyarország és Észak-Olaszország mindenesetre ezek közé tartozik.”