2019. június 6-15. között kerül sor a 19. Pécsi Országos Színházi Találkozóra. A versenyprogr
A Secondhand című előadás legtöbbször visszatérő motívuma a csernobili katasztrófa, amely a szovjet rendszer működésének és a Szovjetunió felbomlásának egyaránt fontos szimbólumaként jelenik meg. Néha humoros, néha ironikus, de legtöbbször tragikus esetek elevenednek meg a színpadon, bemutatva azokat a nemzedékeket, amelyek arra kényszerültek, hogy hazugságban éljék le az életüket, melyhez éppen az a hazugság adott értelmet és erőt. Egy megfeneklett, hamis és kegyetlen rendszert látunk, amelyre szeretünk úgy gondolni, hogy már magunk mögött hagytuk, nincs köze a mai világhoz, mégis lépten-nyomon azzal szembesülünk, hogy búvópatakként tovább él benne. Ezt a széles körben ismert, zavaróan keserű tapasztalatot az Örkény Színház izgalmas és kiemelkedő nívójú előadásban vitte színre.
Jaroszlav Fedorisin varázslatos rendezését a váci Dunakanyar Színházban láttam először, s aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban megnézzem újra – a két intézmény együttműködésében létrejött előadást ugyanis felváltja játsszák a két helyen. (…) A poétikus látványvilágon túl az időnként brutálisan felerősített zenei betéteknek is köszönhető, hogy a kisszerű világ mögött újra és újra megjelenik valami nagyobb és esszenciálisabb, amitől megkapóan szép és érdekes ez a Ványa bácsi-előadás.
Miképpen érvényesülhet az előadó-művészeti tehetség? Hogyan adnak keretet életünknek az álmaink? Ez a két kérdés kerül fókuszba a Szabadkai Népszínház Mi történt Baby Jane-nel? című előadásában, amelynek legfontosabb referenciája Robert Aldrich 1962-es, azonos című mozifilmje lehetne (Bette Davis és Joan Ceawford főszereplésével), csakhogy Galambos Péter rendező (aki Ernyei Beával közösen színpadra alkalmazta a regényt) fittyet hányt erre a több mint fél évszázados filmklasszikusra. És milyen jól tette! Így lehetett ugyanis ebben az adaptációban a történet hangsúlyozottan maivá.
Egy közel nyolcvanéves filmre, A diktátorra nehéz nem avíttasként tekinteni, függetlenül az aktuálisnak gondolt áthallásoktól. Ezért aztán joggal nevezhetjük vakmerőnek Eszenyi Enikő húzását: ahogy mondani szokás, tizenkilencre kért lapot. És hatalmasat nyert. Mert a leporolt, általa rendezett darab friss, hatásos és fontos színház lett: kitűnő előadás.
A debreceni Csokonai Színház Idióta című előadásának első felvonást kissé untam, a második magával ragadott, a harmadik elvarázsolt. A rendező, Sardar Tagirovsky filmszerű, szép jelenetkompozíciói két világ – a szépség idealizmusán alapuló és az anyagi gyarapodásra épülő szemléletmód – izgalmas súrlódásával aktualizálja az orosz klasszikus remekművét. Minden, ami történik, egyszerre reális és virtuális, emiatt aztán kifejezetten mai képzetet kelt.
Megannyi érzelmi kisiklás és útkeresés a látványossá tett színpadon (díszlet: Libor Kati), a végén pedig Anna öngyilkossága, amely nem old meg semmit. Nagy András drámája, a Karenina, Anna Telihay Péter átgondolt, árnyalt rendezésében a mai magyar értelmiségi sors parabolájaként is nézhető a József Attila Színházban.
Molnár Ferenc: Az üvegcipő című színműve alapján készült az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél című előadás, s valóban, a főszereplőket a vígjátékból ismerhetjük: a panziótulajdonos Adél vagy a kisgyermeket pesztráló szolgálólány, Irma (aki itt nem egy műbútorasztalosba, hanem az IKEA belső építészébe szerelmes) a magyar néző számára jól ismert karakter, s a történetben sincs túl sok újdonság. Mégis: itt minden és mindenki más, mint a majd’ száz évvel ezelőtti darabban. (…) Rég láttam olyan előadást, amely ennyire intenzív módon igénybe vette volna a rekeszizmaimat, mint a sepsiszentgyörgyiek produkciója.
Szabó K. István rendező A székek című darab valamennyi abszurditását realista módon mutatja be a Magyar Színház kamaraszínpadán. Itt minden valóban megtörténik, minden szónak, minden tettnek mélysége van. Két nagy magyar színész jutalomjátéka az előadás. Az öregembert alakító Fodor Tamás karizmája szinte megbűvöli a nézőt. Nem lehet nem arra gondolni: ez a páratlan színházi életművet létrehozó művész itt a szó szoros értelmében saját magát mutatja meg a színpadon. Minden szava, minden mozdulata, minden rezzenése revelatív. Az önfeláldozó Öregasszony szerepe nem éppen a dacos Béres Ilona karaktere – mégis tökéletes benne. Fontos, jelentős előadás.
Mi a titka Jeanne d’Arcnak? Megítélése mindig is végletes volt – jellemző, hogy bár rehabilitációját követően nem sokkal kezdeményezték szentté avatását a katolikus egyházban, erre csak rengeteg vita, s mintegy félezer év után került sor –, de kezdettől fogva példaképnek számított. Mire szolgált követendő példaként? Volt, hogy a hit erejére, volt, hogy a hazafiságra, s volt, hogy a kérlelhetetlenségre. De leginkább talán a csodára, amely ínséges, csodák nélküli időkben is megtörténhet, s amelyre mindig is nagy szüksége volt az embereknek. (…) A Katona József Színház előadása olyan példázat, amely erősen szól a mának, de amitől esztétikai szempontból kiemelkedő, az éppenséggel az egyetemessége.
Magával ragadóan sodró előadást élvezhetünk a Nemzeti Színházban, ahol megelevenedik a kétezertízes évek popkultúrája – a Gyűrűk ura közismert mondataitól kezdve a Harry Potter-sztorikon át a tv-reklámok és a legújabb vlogok megannyi elhíresült mondásáig –, miközben a Büchner-történet, a Woyzeck is halad a maga vészjóslóan szűk medrében. Nem lehet nem érteni, hogy mi történik – mégis árnyalt, reflektált marad a narratíva. (…) Az elképesztő kultúrkarnevál egy panellakást idéző, beszűkült térben tombol: kultúrkritikát látunk, de a szokásos ideológiai ballasztok nélkül. A legkevésbé sem gondolom túlzónak, amikor leírom: a magyar színházművészet igazán jól járna, ha ez a tehetséges fiatal csapat kaphatna egy önálló színházat, ahol azt csinálhatnának, amit akarnak.
Szász János rendezésének egyik nagy érdeme, hogy nem erőlteti bele a jelenlegi közbeszéd valamely tematikus bugyrába az előadást, nem akar közvetlen módon üzenni vagy állást foglalni, hanem nagyobb perspektívában bont ki egy itt és most sokak számára fontos kérdést, ami az én értelmezésemben így hangzik: Milyen lehetőségeink vannak a fősodorral, ha úgy tetszik, az árral szemben, úgy, hogy mindenáron ragaszkodunk morális elveinkhez? Meddig tart a lojalitás, meddig számít a józan ész, s meddig az egzisztenciális érdek? (…) A Gyulai Várszínház történetének egyik leghíresebb előadása a Harag György által rendezett, elhíresült Caligula helytartója volt negyven évvel ezelőtt. Ez a szép örökség Szász János rendezőt (aki abban a produkcióban is részt vett, kellékesként) alighanem inspirálta: ezúttal is fontos és jó előadás született. A Gyulán bemutatott legújabb Caligulát a Nemzeti Színházban tekinthetjük meg.
Székely Csaba új darabja, a 10 olyan, akár egy kompakt összeesküvés-elmélet: az egész módfelett valószerűtlen, de az egyes elemei nagyon is életszerűek. Tíz ember, aki megpróbál a saját, bár jórészt kulturálisan öröklött normái szerint boldogulni, de egyiküknek sem sikerül maradéktalanul. Tíz főszerep – jutalomjáték az ország egyik legerősebb társulatának a Radnóti Színházban.
Milyen ma egy kortárs abszurd dráma? Mennyiben kell más felfogást követnie, mint a műfaj 20. századi klasszikusainak? Mindenekelőtt annyiban, hogy figyelembe kell vennie a mai mindennapi élet jellemző vonásait formáló szemléletmódok, így a mediatizáltság és a virtualizálás szerepét az emberi kapcsolatokban. Tasnádi István műve, a Kartonpapa, amelynek az ősbemutatójára vállalkozott a székesfehérvári színház, éppen ilyen: 21. századi magyar abszurd.
A Rozsdatemető című, egy nappal a válogatási határidő előtt bemutatott előadásról még nem született jegyzet. Amíg elkészül, a produkció trailerével ajánljuk.