Különös, hogy egy olyan korban, amikor a világ képtelen szembenézni az öregedéssel, épp egy harminchárom éves szerző ír pontos drámát az irigységről és az elmúlásról. Branden Jacobs-Jenkins Gloria című darabja olyan, mintha Csehov utószava volna az igazság utáni világhoz. A Radnóti Színház legújabb bemutatója kapcsán Porogi Ádámmal dédelgetett álmokról, lebomlani látszó hierarchiáról, szűk terekről és (tanulmányi) szabadságról is beszélgettünk.
– Lovas Rozi osztálytársad volt Kaposváron, és a Cseh Tamás-estetekkel néhány éve abban a városban is együtt jártatok, ahol Branden Jacobs-Jenkins darabjának java játszódik. A próbák alatt felmerült, hogy a New York-i élményeitekből merítkezzetek?
– Tudatosan nem. Persze, miközben dolgozunk, az élményeink hatnak ránk. A mosolyok mögé rejtett felszínességre épülő amerikai habitust – ami szerintem hangsúlyos motívuma a Gloriának is – mindketten jól ismerjük tehát. De nem kell Amerikáig menni, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akik össze vannak zárva a munkahelyükön, vagy akár az otthonukban, és semmi közük egymáshoz. Szóval, bármennyire amerikaiak, kelet-európai vonásokat sem nehéz felfedezni Jacobs-Jenkins figuráiban. De színészként éppen az ilyen összetett szerepeket izgalmas próbálni.
– Érdekes, hogy említed a Keletet, mert a Gloria mintha egy csehovi alaphelyzetnek tartana tükröt a 21. századból: az elvágyódásnak. Pedig a szereplői nem egy isten háta mögötti orosz kistelepülésen élnek ráadásul, hanem a világ egyik legizgalmasabb városában, mégis kedvetlenek, türelmetlenek, tehetetlenek, és fogalmuk sincs, mit kezdjenek az életükkel. Szerinted miért?
– Míg a shakespeare-i figurák többnyire megteszik, amit a szívük diktál, Csehovnál inkább csak a vágyakozás marad.
A 21. században pedig még messzebb kerültünk az álmaink megvalósításától. Túl sok talán a lehetőség, nehéz választani.
Azt figyeltem meg, hogy az én generációmban, a harmincas éveink elején sok ismerősömnek ugyanazok maradtak a vágyai, amik húszéves korukban voltak. És nemigen kerültek közelebb hozzájuk. Valami lapos kompromisszum, az elfáradás, a keserűség választ el minket a megvalósításától. A siker is mást jelent manapság. A virtuális valóság – amelyre a darabban is hangsúly kerül – pillanatok alatt képes valakit felemelni, de ugyanilyen gyorsan képes egy ünnepelt sztár karrierjének és életének a tönkretételére is. Szóval a kitartó és odaadó munka, amely egykor a tervezhető előrejutást szolgálta, ma időnként céltalannak tűnhet.
– Ráadásul – és ez is egy Branden Jacobs-Jenkins darabjának fontos állításai közül – a mostani harmincasok nyomában jönnek a még fiatalabbak, akik mintha jobban kiismernék magukat a számunkra kuszának tetsző viszonyok között. Ezt te is annyira nyomasztónak érzed, mint a dráma hősei?
– Nem. Szeretem a nálunk fiatalabbakban, ha bátrak, és az idősebb nemzedék tagjainál sokkal kevésbé akarnak bárkinek is megfelelni. A mi szakmánkban a korral új szerepek is megnyílnak, a színházban tehát árnyaltabb azért a helyzet, mint abban a szerkesztőségben, amelyet a Gloriából ismerünk meg.
Elhangzik az előadásban egy monológ arról, hogy a hatalom még mindig a hatvan- és hetvenévesek kezében koncentrálódik, és úgy tűnik, amíg élnek, nem is fognak lemondani róla. Erről nekem – a munkahelyemen legalábbis – egészen mások a tapasztalataim.
Sokan vagyunk fiatalok, és kíváncsiak a gondolatainkra, az energiánkra. Ahogy mi is az idősebbekre.
– Bár kőszínházban dolgozol, a Radnótiban zajló felújítási munkálatok miatt idén külső helyszíneken is játszotok. A Gloriát például a Teslában lehet látni, egy meglehetősen szűk térben, és az előadás alatt végig olyan érzésem volt, mintha a színpad afféle ring lenne, mi, nézők pedig testközelből figyelnénk a verbális – és nem csak verbális – pankrációt. Hogy tudtátok kialakítani ezt a klausztrofób, nyomasztó atmoszférát?
– Hajdu Szabolcs egy, a valóságra megtévesztésig hasonlító játékra épülő előadást képzelt el. Olyat, amely nem folyamatos hatáskeltéssel, inkább a színészi jelenléttel, a játék pontosságával, koncentráltságával, fegyelmezettségével vonzza és irányítja a nézői figyelmet. Filmrendezőként Szabolcs jól ismeri ezt a játékmódot, amely ráadásul a mostani alapanyaghoz is jól passzol. Ebben az előadásban minden mozdulatnak, gesztusnak, tekintetnek szerepe van, hiszen ezek pontos ütemezésével irányítjuk a nézők tekintetét. Mindez estéről estére aprólékos munkát követel. Nagyjából tíz nappal a premier előtt a Teslába költözhettünk, volt tehát időnk belakni a teret. A hely vizuálisan remek, mert a hatalmas üvegfelületeivel képes megidézni egy manhattani szerkesztőség hangulatát. Akusztikai problémáink akadtak viszont, mert kezdetben eléggé visszhangzott a terem, ezért is kerültek be műanyag falak, amelyek a nyomasztó atmoszférát is fokozzák.
– Ebben a szerkesztőségben főleg felfújt egók dolgoznak. Egyikük sem túlságosan szerethető figura. Mi az, amit megtanultál tőlük, amit a Gloriából magaddal viszel?
– Két karaktert játszom. A nagyobb szerep pontos útmutatással szolgál arra nézvést, hogy hogyan ne éljek. Ami pedig az útravalót illeti, Rusznák Andrisnak van az előadás vége felé néhány mondata.
„Elhatároztam, hogy megpróbálom kideríteni, kik azok az emberek, akikkel a fél életemet töltöm. (…) Csak próbálok jobban jelen lenni, vagy mi”
– valahogy így hangoznak. Egyszerű és szívszorító szavak. És bár nyilván eddig is igyekeztem úgy élni, hogy jelen legyek a munkámban és a kapcsolataimban, nem árt ezt tudatosítani.
– Mennyi időd jut a játék mellett arra, hogy a főváros kulturális életének egyéb színterein is jelen legyél?
– Jóval kevesebb, mint amennyit szeretnék. Úgy tudom, az amerikai egyetemeken bizonyos időközönként egész éves szabadságot kapnak a tanárok, amelynek keretében utazgathatnak, megismerhetik más intézmények oktatási programját és olyasmikben merülhetnek el, amikkel a sűrű szemeszterek alkalmával nincs alkalmuk foglalkozni. Csodálatos lenne, ha ezt időről időre mi is megtehetnénk.
Persze lehet, hogy megbolondulnánk, annyira megszoktuk, hogy játszunk.
A kevés szabadidőmet amúgy próbálom tudatosan használni és minél többféle színházat látni. Jó lenne néha eljutni zenész barátaim koncertjére, vagy múzeumba is. A festészetet régóta szeretem, és tudom is általában, melyik izgalmas kiállításról maradtam éppen le. De van egy kislányom, aki két és fél éves. Még kicsi az efféle programokhoz.