Titokzatos táncoló járvány tartotta rettegésben a középkori városokat

ifj. Pieter Bruegel: Molenbeek-i tánc - forrás: Wikimedia

1518 júliusában Strasbourg városának lakói szokatlan jelenségre ébredtek. A korabeli források egy Frau Troffe nevű asszonyról emlékeznek meg, aki egyszer csak táncolni kezdett az utcán – hat napig meg sem állt, és végül százezrek követték a példáját.

A júliusi eset után egy héttel már több mint harmincan csatlakoztak Frau Trofféhoz, augusztus végére pedig már majdnem 400 ember táncolt öntudatlanul – látszólag minden ok nélkül. A történet egy szomorú – és valóságos – részlete szerint jó páran közülük nem bírták a folyamatos fizikai terhelést, és belehaltak a mozgás okozta kimerültségbe, szívrohamba vagy agyvérzésbe.

Állítólag már korábban is előfordult több hasonló eset. A németországi Erfurtból 1247-ben, majd nem sokkal később a hollandiai Maastricht-ből számoltak be arról, hogy több száz ember táncolta magát végkimerültségbe. Ezután a krónikák szerint 1374-ben Nyugat-Németországon, a Németalföldön és Északkelet-Franciaországon söpört végig a titokzatos, eleinte Vitus-táncként is emlegetett táncoló járvány, ahol már több ezer ember táncolt heteken keresztül, szörnyű hallucinációktól gyötörve.

Pieter Bruegel: Halálos táncőrület Strassburgban 1518-ban – forrás: Wikimedia Commons

Rejtély, hogy mi késztethette az embereket arra, hogy akaratuk ellenére táncoljanak. Az egyik népszerű elmélet szerint mindannyian anyarozs-mérgezést kaphattak, ami többek között hallucinációt, görcsös rohamokat és remegést okoz. Azonban John Waller történész szerint ez az elmélet nem túl megalapozott, ugyanis az anyarozs-mérgezés tipikus tünetei közé tartozik a vérellátás megszűnése a végtagokban és az ebből következő koordinációra képtelen mozgás is.

John Waller úgy véli, a különös jelenség mögött akár egyfajta transz által generált tömeghisztéria is állhatott, amelyet betegségek és éhezés válthatott ki.

1374-ben a Rajna menti régióban például még csak nem régen voltak túl az igazi pestisjárványon. Az viszont egész biztos, hogy a táncoló kór áldozatai egyfajta módosult tudatállapotot, transzállapotot értek el valahogy, aminek során tűrőképességük szokatlanul magas szintre emelkedett, és kevésbé vettek tudomást a fizikai kimerültségről vagy a fájdalomról. A krónikák szerint a táncosok – nők és férfiak egyaránt – démonok neveit kiáltozták és különösen ingerültté váltak, ha hegyes orrú cipőt, vagy valamilyen vörös színű ruhadarabot láttak, amelyeknek viselőire gyakran rá is támadtak.

A beszámolók szerint azonban nem arról volt szó, hogy hogy önszántukból törtek volna ki vad táncban és delíriumban.

Az 1374-es, illetve az 1518-as járvány kitörésével kapcsolatban tudvalevő, hogy azt hitték, a tánc egyben a gyógymódja is a kirobbant problémának. Ezért adták ki 1518-ban a strasbourgi elöljárók azt az utasítást, hogy az áldozatok folytassák a táncot éjjel-nappal a gyógyulás érdekében, amihez segítségképp egy színpadot is felállíttattak a város központjában, de megnyitották a céhek nagytermeit is a táncosok előtt, hogy elférjenek. Hivatásos táncosokat és zenészeket is felbéreltek, hogy folyamatosan mozgásban tartsák az embereket, és hamarabb átessenek a megszállottság okozta rohamokon. Ez a stratégia viszont katasztrófának bizonyult, a járvány drámai továbbterjedéséből úgy tűnt, hogy épp az ellenkezőjét érik el vele.

Valami ilyesmi lehetett a zenei aláfestés…

Érdekes egybeesés, hogy csak azokon a vidékeken írnak erről az esetről, ahol létezett a táncoló járvánnyal kapcsolatos hiedelem. Az is lehet, hogy mindössze olyan emberekre volt hozzá szükség, akik hittek a természetfeletti megszállottságban, és abban, hogy az átok rájuk szállhat.

Tehát a táncoló pestisnek, tánckórságnak vagy koreomániának elnevezett jelenség előfordulása azt mutatja, hogy azt vallásos félelem vezérelte.

A hit központi szerepe abban is megmutatkozott, hogy a rohamok jelentősen alábbhagytak, amikor az áldozatok előre kijelölt, általában Szent Vitusnak vagy Szent Jánosnak rendelt szentélyekben imádkoztak és táncoltak, esetleg egy ördögűzési rituálén vettek részt. Ugyanis a táncoló járvány által „megfertőzött” régiókban a helyiek úgy tartották, hogy ha magukra haragítják Szent Vitust, egy IV. században elhunyt mártírt, az megszállott táncolást szabadít az emberekre.

A vitustánc elnevezést később a magyar népnyelv által nyavalyatörésnek elnevezett szervi idegbetegségre kezdték el használni, amelyet elsősorban a gyermekkorban megfigyelhető kar- láb- és fejrángások jellemeznek. A latinul chorea Sancti Vitinek nevezett betegség tünetei azonban nem feleltethetők meg a középkori táncőrületekről tudósítók által megfigyelt rángásoknak.

A 17. század közepére a táncoló járványok teljesen megszűntek Európában. Eltűnésük John Waller szerint összefügg azzal, hogy az emberek által addig táplált heves természetfeletti hit is alábbhagyott.

(Via Index.hu)