Gioacchino Rossini életét 1799 és 1851 között erősen meghatározta Bologna. Bármerre is sétáljunk a városban, az ő emlékét találjuk: házakat, ahol élt, iskolákat, ahol tanult, koncerttermeket vagy színházat, ahol darabjait előadták, múzeumokat, ahol tárgyait, műveit láthatják az érdeklődők.
Amikor a franciákat sikerrel kiűzték a Pápai Államból, a bolognai rendőrség kapott az alkalmon, és letartoztatták a republikánus érzelmeinek nyilvánosság előtt is hangot adó zenészt, Giuseppe Rossinit. Bár végül csak egy évig ült fogházban, fiát, Gioacchinót szülővárosában, Pesaróban hagyták a nagynéni és a nagymama gondjaira bízva. Ők nem bírtak a csínytevő gyerekkel, aki az apa szabadulása után csatlakozott szüleihez Bolognában. A zenész házaspár gyakran volt távol az otthontól, ezért egy mészároshoz adták kosztra és kvártélyra. A „kis Adonis”-nak nevezett fiúcska olyan tanárokkal tanult zongorázni, mint egy bizonyos Prinetti, akinek saját bevallása szerint soha nem volt ágya. Ahol rászállt az álmosság, ledőlt, akár egy árkád alá is, és amikor felébredt, azonnal kirángatta tanítványát az ágyból, és a zongora mellé ültette. Az első hangok után elaludt, és így magától értetődően Gioacchino is visszafeküdt az ágyba. Amikor tanára felébredt, szemrebbenés nélkül elmondta neki, hogy hibátlanul eljátszotta a darabot.
Néhány lugói év után a család 1804-ben visszaköltözött Bolognába. Ekkor Rossini már hegedült, kürtölt, zongorázott és énekelt. Angelo Teseinél tanult, a környékbeli színházakban pedig pénzt keresett karvezetőként és a recitativók kísérőjeként, de rendszeresen fellépett templomokban is. Ígéretes tehetségként tartották számon, 14 éves és 4 hónapos volt, amikor közfelkiáltással az Accademia dei Filharmonici tagja lett. A felvételi díjtól mentesítették, de életkora miatt szavazati jogot nem kapott. 1806 áprilisában a Liceo Musicale gordonka szakos hallgatója lett, de az év végén befejezte énekesi pályáját a mutálás miatt. Valószínűleg ekkor kezdett komponálni. Még az ellenpontórák előtt komponálta a Se il vuol la Molinara című buffoáriát, illetve néhány kürtduettet magának és apjának, valamint a zenés családi társulat, Mombelliék számára, ez utóbbiakat a Demetrio e Polibio című operájában később fel is használta.
1807-ben már az ellenpont tantárgyat is felvette, novembertől hivatalossá tette a zongoratanulmányokat. Az ellenpontot Padre Mattei tanította, aki sajátos pedagógiai módszert alkalmazott: tanítványait nem rávezette a helyes megoldásra, hanem megjegyzéseket sem téve kijavította a hibákat. Rossini később Wagnernek azt mondta, többet tanult Haydn és Mozart műveit tanulmányozva, mint az iskolai ellenpontórákon. Nem véletlen, hogy Padre Mattei Il Tedeschino, azaz a kis német néven kezdte emlegetni. Egyre több darabot komponált megrendelésre, 1808-ban pedig elnyerte a Liceo évenkénti nagydíját. A kantátát nem tartotta sokra, későbbi műveiben egyetlen részletét sem használta fel. A következő két évben egyre kevesebbet járt az intézménybe, leginkább a munkával foglalkozott, hogy szüleit támogathassa. Tanára marasztalta volna, hogy a kánonnak is mesterévé váljon, de a fiatalembernek erre már nem volt ideje. Hogy igaz-e az anekdota, mely szerint egy teljesen átlagos napon feltette a kérdést Matteinek, elég-e a tudása egy opera megírásához, és az igen válasz után csak kisétált a Liceo kapuján? Ki tudja…
Itália operaházaiból folyamatosan érkeztek a megrendelések, Rossini fokról fokra lépett a ranglétrán az egyre magasabban jegyzett színházak felé, a Tankréd és Az olasz nő Algírban beérkezetté, népszerűvé és híressé tette. Velence, Róma, Nápoly és Milánó között munkaügyben utazva időnként hazalátogatott Bolognába, ahol a szülei éltek. Hosszabb távollét után, anyai kérésre, nem egyedül tért vissza a városba: Isabella Colbrant egy Bologna melletti templomban vette feleségül 1822. március 16-án. A fészekrakás helyett azonban Bécs felé vették az útirányt. Nyugodtabb és zaklatottabb időszakok váltották egymást, londoni és párizsi diadalok következtek, majd a Tell Vilmos 1829. augusztus 3-i bemutatója után tíz nappal a zeneszerző ismét elindult Bolognába.
1823-ban vette meg a Strada Maggiore 26. szám alatti házat, ide költöztek télre, és a castenasói nyarak után itt éltek 1838-ig. A homlokzatra egy Cicero- és egy Vergilius-idézetet vésetett. Igen gyakran estélyeket rendeztek, amelyeken Isabella énekelt, és a város legjobb muzsikusai léptek fel, de természetesen Rossini is közreműködött ezeken az alkalmakon. Komponált, részt vett a város életében, közreműködött három operája, a Tankréd, a Szemiramisz és az Otello színrevitelében a Teatro Comunaléban. Persze, munkái és nyughatatlansága vitte tovább és vissza Párizsba, 1836-ban azonban újra Bolognába érkezett. Az évek alatt megromlott a házassága Isabellával, elintézték a válást – a nő megtartotta a castenasói birtokot, a kapott járadékból fenntartott egy bolognai lakást, és jó kapcsolatban maradtak –, Rossiniért pedig elhagyta Párizst Olympe Pélissier. A zeneszerző úgy érezte, anyagi jómód mellett nyugalomra is lelt, Bologna ünnepelte. 44 évesen azonban úgy döntött, nem komponál többet színpadra. Ő maga a lustaságot emlegette okként, de ennél jóval nyomósabb érv lehet érzékeny idegrendszere, a politikailag zavaros időszak, ami szintén rányomta a bélyegét kedélyállapotára.
1839-ben a városban létrehoztak egy bizottságot a Liceo Musicale megreformálására, Rossini örökös tiszteletbeli elnökségével. A megbízatás másnapján meghalt apja, ő pedig mély depresszióba zuhant. Hónapok kellettek, míg kilábalt belőle, és tevékenyen elkezdhetett foglalkozni az iskola ügyeivel. A tananyagban reformokat vezetett be, az énektanításra különösen hangsúlyt fektetett, olyan elhivatottsággal dolgozott, hogy a várost gyakorlatilag nem hagyta el.
Egy belga muzikológus látogatta meg Rossinit, az ő visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Rossini a párizsi évekhez képest jelentősen megváltozott: lesoványodott, öregebbnek tűnt, leomlott róla annak az egoista, cinikus és csípős embernek az álarca, amit a franciáknál magára vett.
1841-ben befejezte a Stabat Matert, amelyet a párizsi bemutató után Bolognában is eljátszottak három alkalommal, Rossini kívánságára az öreg és beteg muzsikusoknak szánt otthon alapítására szánták a bevételt. A környék legjobb hivatásos és amatőr muzsikusai közreműködtek az előadáson, a szólistákat ő maga választotta ki, és mivel úgy érezte, nem tudna közönség elé állni, Donizettit kérte meg, hogy vezényelje a művet. 1842. március 18-án, 19-én és 20-án játszották el a darabot a Palazzo dell’Archiginnasióban. A harmadik előadásra, Donizetti rimánkodására, elment, és a szomszédos helyiségben várt néhány barátjával. Csak az ováció hatására jelent meg a színpadon. A sikert követően Rossini meggyőzte egy milánói lap szerkesztőjét, hogy a bolognai előadásról szóló pozitív helyi kritikát utánközölje. A magára és a zenére vonatkozó szövegrészeket kihúzatta, csak a Donizettit, a zenészeket és az énekeseket dicsérő szöveget engedte megjelenni. Még ezen a nyáron rendeztek egy nagyszabású fesztivált a tiszteletére Bolognában, majd 1843-ban az Otello gálaelőadását játszották.
Az 1848-as események alól Rossini sem vonhatta ki magát. Négy lovából kettőt felajánlott az önkénteseknek, a városban azonban elkezdték pletykálni, hogy azok használhatatlanok, a zeneszerző pedig fösvény. Április 27-én a szicíliai önkéntesek csapatának üdvözlésére menetelő katonazenekar a helyi szokás szerint tiszteletből megállt Rossini háza előtt, aki az erkélyről üdvözölte az embereket, néhány szicíliai vagy helyi forradalmár ellenséges kiabálásba kezdett.
A gyenge idegrendszerű Rossini másnap Firenzébe menekült, és akkortól nevezte Bolognát „az erőszak és a mortadella hazájának”.
Bár Ugo Bassi atya engesztelő levélben próbálta rábírni a hazatérésre, Rossini csak egy hazafias himnusz megírására szóló felkérést teljesített. Amikor 1850-ben hazatért, hogy eladja házát és összecsomagolja bútorait, tárgyait, ingóságait, fegyverviselési engedélyt és rendőri kíséretet kért. Barátaival természetesen továbbra is tartotta volna a kapcsolatot, de a városba nem tette be a lábát. Hiányoztak neki, szenvedett is tőle, de nem tudott megbocsátani a bolognaiaknak.
A Strada Maggiorén végigsétálva több ház falai is őrzik Rossini emlékét. Sorrendben a 100., a 32. és a 18. szám alatt lakott szüleivel. A 26-os számú palotáról már ejtettünk szót, 1839-ben pedig rövid ideig a 29-ben élt. Az egykori Palazzo Hercolaniban, Maria Hercolani hercegnőnél többször is fellépett. A 45. szám alatti épület ma az egyetemhez tartozik. A 34. számú ház, ahol második feleségével, Olympe-pel Domenico Donzelli tenor vendégeként 1846 és 1851 között többször is megfordult, az valamikori Riario–Sforza-palota ma a zenei múzeumnak – több Rossini-kézirattal és általa használt tárgyakkal a tárlókban – ad helyet.
1864 óta viseli Rossini nevét a tér, ahol a Filharmónia zeneiskolája állt. Az 1804-ben alapított intézmény 1842-ben lett az első a köz számára nyitott zeneiskola. Az egykori kolostorépületben ma a G. B. Martini Konzervatórium működik, koncertteremmel, könyvtárral és Rossini-relikviákkal.
A Palazzo dell’Archiginnasio épületében megtekinthető a Stabat Mater terem.
Az 1666-ban alapított Filharmónia 1806. június 24-én választotta soraiba Rossinit, aki 1826-ban tiszteletbeli karmester, 1830-ban kincstárnok, 1843-ban professzor, 1845-ben elnök lett. Több jótékonysági koncertet is szervezett idős muzsikusok számára, a segélyalapot 1877-ben róla nevezték el. Az intézmény könyvtárában található a Hamupipőke partitúrája, Rossini karmesteri pálcája és fortepianója, valamint néhány festmény, ami a birtokában volt.
A Villa Baruzziana tulajdonosa, Cincinnato Baruzzi szobrászművész Canova kedvenc tanítványának számított. Testvére, Tito Baruzzi Rossini iskolatársa volt, így a palota a 19. századi Bologna művészköreinek fontos találkozási pontja volt. Az osztrák csapatok 1849-ben lefoglalták az épületet. Miután távoztak, Baruzziéknak jelentős összegre volt szükség ahhoz, hogy a károkat helyreállítsák. A célra Rossini is felajánlott pénzt.
A közeli Certosában nyugszanak Rossini szülei, első felsége, Isabella Colbran, valamint apósa. Isabella síremléke Rossini rajza alapján készült.
