Hogyan kerül a Liget a Broadway-re? – A Budapesti Operettszínház próbáján jártunk

A Carousel-Liliom próbáján (Jordán Tamás, Dolhai Attila) - fotó: Gordon Eszter

Nem azért különleges zenés darab a Carousel, mert a Time magazin szerint a 20. század legjobb musicalje, és nem is azért, mert egyik dala, a You’ll Never Walk Alone a Liverpool focicsapatának himnusza, bár ezek is meggyőzően hathatnak a műfaj és a klub hazai rajongóinak, hogy a Nagymező utca felé vegyék az irányt. Hanem azért – és ez azonnal magyarázatot ad arra, miért hirdeti az Operettszínház Carousel–Liliomként –, mert Molnár Ferenc drámájából készült.

1909. december 7-én egy külvárosi legendát mutatott be a Vígszínház, amely egy csirkefogó életét és halálát vezette elő. Molnár Ferenc akkor már ünnepelt drámaírónak számított, a saját novellájából drámává írt Liliom azonban nem lett siker. (Tudták különben, hogy a kísérőzenét Kacsóh Pongrác írta hozzá?) Két évvel később, a bécsi premieren, az ottani Józsefvárosi Színházban azonban osztatlan tetszést aratva elindult a világhír felé. New Yorkban 1921-ben mutatták be, 300 alkalommal játszották az első szériában.

Puccini operát, Kurt Weill, George Gershwin zenés darabot akart belőle írni, Molnár azonban csak filmfeldolgozást engedélyezett. Féltette a darabot.

Aztán mégis kötélnek állt, és elkészült belőle a Carousel, Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II musicalje. A Broadway közönsége először 1945. április 19-én ülhetett fel a körhintára (ezt jelenti ugyanis a cím). Azóta töretlen a darab népszerűsége, többször felújították (legutóbb 2018-ban, Renée Fleminggel Nettie Fowler szerepében), a Time magazin pedig a 20. századi musicaleket rangsoroló listájának élére tette.

Ide kapcsolódik:
Renée Fleminget musicalszínésznőként díjazhatják

„Aki előlegezett rokonszenvvel nézi Molnár Ferenc darabját, mint magam is, az velem együtt élvezni tudja a részletek báját. De az előadás végén mégis csak bizonyos csalódással kelkel fel helyéről, mert nem azt kapta, amit várt” – írta 110 évvel ezelőtt a Pesti Hírlap kritikusa. A 110 évvel ezelőtti félsiker (valójában üzleti bukás) titkát talán a legjobban a Népszava szerzője találta meg: „A városligeti vurstli és a konyha messzibb van az átlagos városi ember gondolatai számára, mint a Taifun Nipponja s a nyelvünkön beszélő, a közöttünk élő csirkefogó egész lelki és erkölcsi mivoltával rejtelmesebb, ismeretlenebb, újszerűbb számunkra, mint az Óperenciás-tengeren is túl élő feketekabátos, fehérgalléros sárga ember.” Molnárt minden felvonás után sokszor hívták a függöny elé, ez azonban korántsem egyhangú elismerést jelentett. „Sokan zajosan tapsolták a szerzőt, kihívtak többször is; mások viszont hideg, némelykor visszautasító szenvtelenséggel nézték a színpadon történőkét.

A darab külső sikere tehát nem volt teljes. Nézetünk szerint a közönség nem talált bele a mű szellemébe.

A csirkefogó epopéáját látta benne; és csupán ezt. És nem akart érdeklődni a csirkefogó hősiességei iránt. Azért pedig, hogy a közönség nem talál bele valamely darabba, azért sohasem lehet a közönséget felelőssé tenni. Ily esetben csak az írót lehet okolni. Nem tudta kellő világosan megmagyarázni, amit akart? Nem tudta magát megértetni? Ez csak az ő hibája lehet. Nem azoké, akik hallgatják. A drámaíró nem magának ír; és nem a pajtások, a barátok, az írótársak szűk cenaculumának. Tessék szem előtt tartani azokat is, akiktől az elismerést várja. Tessék drámát adni azon közönségnek, mely drámát vár és nem elégszik meg a tarka, érdekes és különc fantáziával” – tette hozzá Az Ujság munkatársa. A polgári és nagypolgári közönség ugyanis nem a cselédek drámáját várta. Molnár viszont saját, meglehetősen bonyolult érzelmi viszonyrendszerű, fizikai atrocitásoktól sem mentes házasságát Vészi Margittal nem „írhatta ki” magából direkt módon, saját társadalmi osztályába helyezve a cselekményt.

Ide kapcsolódik:
Akik a magyar kabaré bölcsőjét ringatták

Zsurnaliszta és néző eleink igencsak meglepődnének azon, hogy ez az elparentált darab milyen helyet vívott ki magának a magyar drámairodalomban, mennyire megkerülhetetlenné vált a magyar színházak repertoárján, és milyen elengedhetetlen hatással vannak bizonyos rendezőkre, például Béres Attilára, aki 2005-ben Pécsett, 2014-ben a Thália Színházban rendezte a Liliomot, ezúttal pedig a Budapesti Operettszínházban.

Nem felhőtlen a horizontfüggönyök kék ege a Carousel–Liliom díszletében. Nem véletlen: Julie Jordan és Billy Bigelow (a drámairodalmi keresztségben eredetileg Zeller Júlia és Závoczki Endre) kapcsolata érzelmi viharokkal teli. Maine-ben vagyunk, az amerikai musicalnek megfelelően, nem a Ligetben. Julie-nek mondják Julikát és Carrie-nek Marikát, a hordárból lett Központ kávéház-Hugó itt Enoch, és egyszerű halászból válik szardíniagyárossá, de az ottani vidámpark környékén is sok agácifák vannak, éppen úgy, mint a pesti Ligetben.

A musicalben megtaláljuk Molnár karaktereit, természetesen némi hangsúlyeltolódással és/vagy módosított foglalkozással. Gyors névsorolvasás a főbb szereplőket illetően:

Billy Bigelow – Liliom
Julie Jordan – Julika
Carrie Pipperidge – Marika
Enoch Snow – Hugó
Mrs Mullin – Muskátné
Jigger – Ficsúr
Nettie Fowler – Hollunderné

A nyílt próbán Béres nem is titkolta, erősen Molnár hatása alatt viszik színre a musicalt, és bíznak abban, hogy sikerül „visszamagyarítani” a Carouselt, ami számára egyenrangú a magyar drámairodalom legfontosabb alkotásaival, Az ember tragédiájával, a Csongor és Tündével, a Bánk bánnal vagy a Tótékkal. Rodgers és Hammerstein azonban nem csupán műfajban adaptálta más környezetre adaptálta a történetet: a musical műfajával a Liliom amerikai lelket kapott. Béres Attila úgy fogalmazott, a világ bármely más pontján meg tudná hitelesen rendezni az amerikai musicalt, de a Budapesti Operettszínház színpadára egyfajta morális kérdésként az eredeti történetet szeretné visszahozni: „Nagyon nehéz lenne nekem magyar rendezőként arról gondolkodnom, mi történik Billy Bigelow-val a San Franciscó-i dokkokban.”

Lőrinczy Attila dramaturg segítségével azonban a musical szövegébe molnári mondatok kerültek, azok által pedig a molnári szellemiség is megjelenik a színpadon. Ez a beavatkozás azonban kétirányú: Béres véleménye szerint hatással volt az amerikai zenére, a Rodgers-harmóniák hozzáhasonultak Molnár Ferenchez. A végeredmény pedig, tette hozzá a rendező, Molnár Ferenc Liliomja egy nagyon szép, a történethez illő zenével.

Ez a történet örök: arról a csendes, mély szerelemről szól, amire mindannyian vágyunk, és az egymásért való kiállásról. Ilyen szerelem nagyon kevés van

– fogalmazott, hozzátéve, hogy épp Molnár személyes „drámapedagógiai indíttatása” miatt finoman a #metoo problémára is reflektál.

A Carousel–Liliom minden idők legnagyobb szereplőgárdájával készül. Csak hogy értsük, ez mit jelent: Duda Éva koreográfus elárulta, a Szegedi Szabadtéri Dóm téri színpadán szoktak ennyien lenni, de az Operettszínház musicalegyüttese, balettkara és énekkara mellett fellépnek az előadásban a Magyar Táncművészeti Egyetem gyerek növendékei is.

1909-ben a Magyarország című lap beszámolója szerint a Liliom kiállítása „kissé fukarul szegényes volt”. Bizton állíthatjuk, hogy az Operettszínház előadásáról ilyen jelzőt nem fognak leírni. Az alkotók vállaltan a stílusosságra és a korhűségre törekszenek, amit a sajtó jelenkori munkatársai Cziegler Balázs vidámparki díszletéből azonnal azonosíthattak, Velich Rita jelmezeire azonban az igazi nézőkkel együtt a tudósítóknak is ki kell várni az április 26-27-i bemutatókat.