Izgatott várakozás a kazettás rádiómagnó mellett. Még nem fejeztük be az ebédet, de az a pár falat már igazán nem számít, hiszen perceken belül kezdődik a legújabb slágereket felvonultató rádióműsor.
Gyorsan, az üres kazettát, vagy azt, amin az a régi nótacsokor van, majd rávesszük! Talán most nem beszél bele folyton a műsorvezető. Persze a számok végét biztosan most is levágják… Egyik ujj a körrel jelzett felvétel gombon, a másik pedig a két kis pálcikával ellátott szünet gombon. Mehet!
Talán még 30 év sem telt el a kazetták és az otthoni „kalózfelvételek” hőskora óta, máris olyan érzésünk lehet, mintha egy nem létező univerzumból törnének ránk meg sem történt emlékek a duplakazettás magnóval kapcsolatban. Pedig mindez igaz: gyerekként én is órákat ücsörögtem a rádió mellett – jól kiképzett, édességgel végtelen órányi kazettás felvétel elkészítésére rávehető 5 éves munkaerő –, izzadó kis ujjakkal vártam, hogy megnyomjam a felvétel kezdetekor és a számok végén a megfelelő gombot, hogy visszatekerjem a szalagot a legutolsó, zenei folyamatot tekintve értelmes hangig, majd utána szünetet is vegyek fel, és aztán időben elérjem a következő szám elejét, amit lehet, hogy aznap már nem adnak le többször. Amikor pedig megtelt a szalag, rákerült a kazetta gerincére, hogy „Válogatás”… – aztán egyszer csak felbukkant a „Válogatás 138” is, amiből arra következtettem, hogy több kazetta lehet a háztartásban, mint ahány könyv, vagy evőeszköz.
Minden alkalommal, közvetlenül a felvétel után és sokszor másnap is meghallgattuk a kazettákat, hogy gyönyörködjünk türelmünk és gyors reakcióidőnk termésében, örüljünk egy-egy korábban egyszer sem rögzített slágernek, és persze a magnó fantasztikus minőségének. Minden darabnak tökéletesnek kellett lennie. Közvetlen főnököm – az édesapám – szabadságolásom idején ő maga is órákat töltött a magnó mellett, a nap végén pedig iniciálészerű, egyedi karakterekkel ellátott kazettaborítók sorakoztak az asztalon. Időnként előfordult, hogy egy titkos, sötét erő letörölt olyan szalagokat, amiket nem kellett volna, de tulajdonképpen nem tehetett róla, hiszen gyakran összekeveredtek a kazetták meg a tokok, de alapvetően ezzel az újrahasznosítási technikával nem volt probléma: ha jött valami kihagyhatatlan és épp nem volt otthon üres kazetta, letöröltünk egy (nagy műgonddal elkészült) korábbit, azaz rávettük az újat, a jobbat, a gerincet pedig újracímkéztük… E lelkes manufaktúra felvirágoztatása közben természetesen senki sem gondolt az illegalitás, a szerzői jogok vagy a zeneipar helyzetére, miközben a rádióállomások, a kiadók és a managerek eleget rágták a körmüket a felvételek eladásából befolyt egyre jelképesebb összegek miatt.
Amikor a nyolcvanas évek legelején megindult a kazetták népszerűsége és az otthoni felvételkészítés, egyből megjelentek a rémült iparági szlogenek is, mint a home taping is killing music, azaz a kazettamásolás megöli a zenét. Erre válaszképp született néhány humoros változat is, például árultak olyan műsoros kiadványokat, amiknek az egyik felét direkt üresen hagyták, hogy oda bármit felvehessen a hallgató: „Egyik oldalon, amit szeretsz, a másik oldalon bármi, amit szeretnél”, vagy „Az otthoni kazettamásolás rontja a zeneipar felvételeinek profitját. Üresen hagytuk ezt az oldalt, hogy segítsen tovább rontani.” Több zenekar is csatlakozott az ironikus feliratozáshoz, mint például egy számomra ismeretlen, Venom nevű zenekar, akik azt írák kazettájukra: „Az otthoni kazettamásolás megöli a zenét. Épp úgy, ahogy a Venom.” Billy Bragg pedig még tovább vitte a gondolatot: „A kapitalizmus megöli a zenét – ezért a felvételért ne fizess többet 4 dollár 99 centnél.”
Ami viszont különösen fontos ebben a folyamatban, hogy az otthoni felvételkészítés előtt nem volt lehetőség arra, hogy bárki, viszonylag egyszerűen személyre szabhassa zenetárát. Aztán hirtelen a rádióból mindenki fel tudta venni a kedvenceit, a hozzá való eszközök nagy mennyiségben és elérhető áron álltak a zenerajongók rendelkezésére. Egy walkman segítségével pedig bárhová magunkkal is vihettük saját válogatásainkat.
Az otthon elkészített mixek hihetetlen népszerűsége tehát joggal rémítette meg a zeneipar mágnásait, de végső soron nem ez vetett véget a kazetták korának. „A kazettákban rengeteg pénz volt, még úgy is, hogy szignifikáns volt a kalózpiac – főleg a kilencvenes évek Kelet-Európájában és Ázsiában, amely térségekben (így kiemelten Magyarországon is) a kazetták nélkül jóval sivárabb lett volna a zenei élet. […] A kazetták a kétezres évek elején kezdtek végleg eltünedezni a boltok polcairól, amikor már nem csak a cd-k szorították teljesen háttérbe a formátumot, de az mp3-ak és az interneten beszerzett zene is.” – írja Dömötör Endre a Recorder kazettatörténeti áttekintésében.
„A kompakt magnókazetta, a holland Philips találmánya nagyjából a flopival egyidős: tömeges gyártása a múlt század hatvanas éveinek közepén kezdődött, és fénykorát a nyolcvanas évek végén élte. A kilencvenes évek elején a digitális technika, a cd elterjedésével a kazetta veszíteni kezdett népszerűségéből, és úgy járt, mint az általa kiszorított hanghordozók, a bakelitlemez és a magnószalag. Bár kazettát ma is lehet kapni, sem a hangminőség, sem az ár, sem a használati érték, sem az élettartam nem indokolja tovább a létét” – írta az Index.
Ahogy a végtelenül letisztult és egyszerű Spotify böngészése közben visszagondolok a kazettás őrületre, a nosztalgián túl megfogalmazódik bennem a ’90-es évek szülötteinek jogos „kiváltságosság” érzése is, amiért még részese lehettem számos korszakhatárnak és a legnagyobb modernizációs folyamatok elindulásának, melyeknek jelentőségét a mindennapokban egyáltalán nem vesszük figyelembe, hiszen minden pillanatban jön valami újabb és okosabb. A kazettahasználat mindenesetre bevonult a történelembe, ezzel együtt sokak személyes történeteibe és emlékeibe, melyek a kazettákra rögzített számokkal ellentétben nem törlődnek. Az újrafelfedezés lehetősége pedig mindig adott, és időről időre kapunk is hozzá bátorítást.