A 20. század első harmadában Bécs a korabeli táncszcéna egyik legfontosabb európai központja volt. Erről az Osztrák Színházi Múzeum egyik időszakos tárlatán, valamint a Leopold Museum újrarendezett állandó századfordulós kiállításán is meggyőződhetünk.
Az Osztrák Színházi Múzeum (Österreichisches Theatermuseum – ÖTM) kiállítása jórészt Rosalia Chladek (1905–1995) hagyatékára épít, aki táncos, koreográfus és táncpedagógus volt. A brünni születésű Chladek Hellerauban tanult, 1925-ben költözött Bécsbe, ahol tanítani kezdett. Már Hellerauban több alkalommal is fellépett, Bécsben 1927-től táncolt és koreografált, több koreográfusversenyen ért el komoly eredményt, Bázelben a Városi Színház hívta meg koreográfusnak, a 30-as évek végétől rendszeressé váltak nemzetközi meghívásai, és közben elkezdte saját módszerét fejleszteni. 1959-ben, 54 évesen állt szólistaként utoljára színpadra – igaz, 1987-ben a Bécsi Nemzetközi Tánchéten táncolt –, utolsó koreográfiája 1968-ban készült. A két méretes termet elfoglaló tárlat azonban jóval több, mint Chladek személyes története.
Bár az őt illető, róla szóló holmikkal, bizonyítványaival, rajzaival, a róla készült megannyi fotóval, tánciskolájának reklámcetllijével, kosztümjével, előadásplakátokkal kezdődik a bécsi modern színpadi tánc története, néhány lépést téve máris néhány évtizedet visszább ugrunk az időben, hogy ízelítőt kapjunk az 1873-as bécsi világkiállítás programjából, megismerjük a 19. század utolsó évtizedeinek orfeumait, varietéit, azt az igen széles spektrumot, ami a klasszikus balettől egészen az erotikus táncig húzódott.
A századfordulón olyan nemzetközi hírű táncosnőket láthatott Bécsben közönség, mint Loïe Fuller (1898) vagy Ruth St Denis (1907). Isadora Duncan 1902-es fellépése nem csupán a mezítlábasság, a kibontott haj és a fűzőtlenség miatt számított forradalminak, hanem azért is, mert önálló, alkotó, előadó nő volt. Az ő természetességbe, individualitásba vetett hitük és az addigiaktól eltérő módon értelmezett kreativitásuk megtermékenyítően hatottak a helyi táncszcénára is, ami megkerülhetetlen része volt a kortárs szellemi-művészeti mozgalmaknak.
Az interdiszciplinaritással kísérletező Grete Wiesenthal – akinek Oskar Kokoschka volt az első férje –, valamint testvérei, az iskolát nyitó Elsa és Bertha Max Reinhardttal és Hugo von Hofmannstahllal dolgoztak együtt. Gertrud Bodenwieser, Valeria Kratina, Gertrud Kraus, Hilde Holger szintén fontos szerepet játszottak a korabeli város társadalmi életében is. Ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, elég 10 percet sétálnunk, hogy a Leopold Museum Wien 1900 című, újrarendezett állandó kiállítását megnézzük, ahol a képző- mellett az előadó-művészetek is hangsúlyt kapnak. A művészet-, szellem- és társadalomtörténeti kitekintéstől nem egyszerűen érdekesebbé, sokszínűbbé válik a századfordulós pezsgés, hanem az emberi kapcsolatok hálózatára és a folyamatok organikusságára is fókusz esik.
A modern tánc útkeresését, kiteljesedését az ÖTM-ben a fotók mellett filmrészletek, korabeli felvételek és visszaemlékezések illusztrálják. A náci ideológia térnyerése komoly hatással volt erre a területre is, amellett, hogy a kiállítás megemlékezik a tragikus sorsokról, foglalkozik a száműzetésben élők újrakezdésével is, azzal, ahogyan a Sydney-be, Bombaybe, Tel Avivba vagy Caracasba menekült táncosnők megismertették választott hazájukkal a modern táncot.
A történet és a tárlat azonban nem zárul le a második világháborúval. Láthatjuk a múlt század fordulóján gyökerező reformmozgalmak mai hatásait, amibe beletartoznak a különböző táncos- és koreográfusképző intézmények, a Tanzquartier létrejötte, a 2009 óta működő kezdeményezés, a Testmozgásügyi Minisztérium vagy a legfiatalabb táncosgeneráció rendszeres, a kiállítás terében létrehozott, annak témáiból építkező performanszai.
