Ivo van Hove, a kísérletező sztárrendező

Ivo van Hove - fotó: Pavel Antonov

Az Armel Opera Festival keretében július 3-án látható Egy eltűnt férfi naplója Ivo van Hove rendezése, aki ezúttal a Muziktheater Transparant együttesével állította színre Leoš Janáček dalciklusát, amelyet Annelies Van Parys egészített ki.

Ivo van Hove az egyik legizgalmasabb látásmódú európai rendező. Legfőbb inspirációként Patrice Chéreau-t említi, mestereinek Rainer Werner Fassbindert és Peter Steint vallja. Fassbindertől tanulta a munkamorált, azt, hogy kemény munkával hogyan hozza ki a társulatból a legjobbat, és az „én vagyok a legjobb, a fenébe is” mentalitást. Stein tanította meg neki a dramaturgia, a darabelemzés fontosságát, és azt is, hogy ezt hogyan fordítsa le, és hogyan hozzon létre ehhez a jelentéshez egy teret. (Ez utóbbiban és magánéletében is évtizedek óta partnere Jan Verweyveld díszlettervező.)

Ide kapcsolódik:
Izlandi produkciót hoz Budapestre az idei Armel Operafesztivál

A Toneelgroep Amsterdam művészeti vezetője, de saját társulatán kívül dolgozott Németországban, Angliában, előadásait progresszív fesztiválokra hívják. Híre az kísérletező színháztól távol álló Broadway-ra is eljutott, ahol A salemi boszorkányok és a Mindent Éváról színrevitelére kérték fel, jelenleg pedig a West Side Storyt készíti egészen új felfogásban, olyan koreográfussal, mint Anne Teresa de Keersmaeker.

Ide kapcsolódik:
Elfelejthetjük a West Side Storyt úgy, ahogy eddig ismertük?

Nem csupán sok országban járt Ivo van Hove, de sok műfajba is kirándult: rendez ún. művészszínházi és bulvárdarabokat, klasszikusokat és kortársakat, otthonosan mozog a musical- és az operaszínpadokon, és a prózai produkciókban is előszeretettel használ zenét. Dolgozott David Bowie-val, képes arra, hogy Juliette Binoche, Jude Law, Ruth Wilson, Saoirse Ronan, Ben Whishaw vagy Gillian Anderson új arcát megmutassa, és kibillentse őket az angol színészekre jellemző kizárólag az intellektusra és a szövegre támaszkodó, merev, akadémikus játékmódból.

Egy kritikus úgy jellemezte: a maximalista minimalista, amivel tökéletesen egyetért. Azt mondja, két dolog érdekli. Az egyik a létezés, arra választ keresni, miért élünk, és ezt hogyan tudjuk értelmesen tenni. A másik pedig a politika, de nem az aktuális, hanem a társadalmat érintő általános vetülete. Hisz abban, hogy hogy a szövegeknek nincs egyetlen igazsága, és abban is hogy a színház a jövő művészeti kifejezési formája. „Mert élő, mert csodákkal teli. A színház egy olyan hely, ahol bármit megtehetünk. Aki nem akar kockáztatni, ne jöjjön színházba. Valószínűleg ugyanez igaz az életre is.”