Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Meglepő lehetett, amikor először szólalt meg gitáron Bach és Scarlatti

Meglepő lehetett, amikor először szólalt meg gitáron Bach és Scarlatti

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Lassan már megszokhattuk Eötvös Józseftől, hogy mindig valami egészen rendkívülit és különlegeset mutat meg az általa szervezett fesztiválokon. Mintegy unalmas lenne állandóan azt mondani, hogy fantasztikus, egészen egyedi a névsor, a program. Mert lényegében évről évre ez történik, a házaspár gitárral szembeni belső mércéje különlegesen magas. Na jó, de most!

Azért ezzel senki nem számolt, erre senki nem gondolhatott. Amikor még titkos volt a névsor, akkor kért meg Eötvös Zita, hogy írjak beharangozót az eseményről és egyben elmondta, kik fognak játszani. Emlékszem, letettem a telefont, ültem, néztem magam elé és csak annyit tudtam ismételgetni: „na ne…Ez lehetetlen.”

Talán nem tűnik blaszfémiának egy klasszikus zenei koncertsorozat beharangozójánál, de az érzés hasonló volt, mint amikor az unokabátyám meghívott a Rolling Stones koncertjére. Van egy szint, ahol az előadók olyan mértékben felülreprezentált ikonok, annyira részei életünknek, kultúránknak, hogy a velük való, élőben történő találkozás túlmutat a zenei élményen.

Most három koncerten három Grammy-díjas nagyság lép fel: Manuel Barrueco, David Russell és Paul O’Dette. Nem kérdés, a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztiválon a ma élő legnagyobb gitárművészek fognak fellépni. De ennél sokkal többről van szó, valami egészen különleges eseménynek leszünk a tanúi.

Maga a gitár szerepével kapcsolatos narratíva az, amely rámutat a koncertsorozat jelentőségére.

És miért is? A gitár az európai instrumentáriumban Segovia időszakában kezdett feltörni és vált egyre inkább elfogadott koncerthangszerré. Miközben a populáris zene alaphangszereként látható, hogy mindig sikeres és elfogadott volt. A spanyol gitár, a flamenco – általában ez a fajta pengetős kultúra – hosszú ideig a könnyedebb vagy legalábbis a könnyedebbnek tartott zenei világokban volt jelen. A közeg ellenállása nyilván nagy volt, ha beleképzelem magam abba a korszakba, ahol Segovia vált azzá, akivé lett.

Elképzelem milyen meglepetés volt, hogy egy gitárral mit lehet megmutatni.

Meglepő lehetett, amikor először szólalt meg Bach és Scarlatti a hangszeren. De az integráció elindult, elkezdtek megjelenni átiratok, nagy kortárs szerzők kezdtek komponálni gitárra – elsősorban a mediterrán területekről. De az átalakulás végül egyre inkább elfogadottá tette a hangszert. Utalnom kell arra a tényre, hogy Magyarországon a gitár Eötvös Józseffel került be a Zeneakadémiára egyetemi szinten, ő alapította meg a gitár tanszéket. És ez a hangszer szempontjából jelképes lépés, ami a gitár megkérdőjelezhetetlen kanonizációját jelenti hazánkban. És ez már a XXI. században történt!

A zenetörténeti, legalábbis hangszertörténeti változások szédületes fejlődést hoztak magukkal. Amúgy is látjuk az előadóművészetben, hogy milyen evolúción mentek át az előadók. Amit egy két évtizeddel ezelőtt még lehetetlennek tartottunk egy hangszeren az mára már szinte természetes és alapkövetelmény. De ez a gitáron sokkal intenzívebben tapasztalható, hiszen a múlt évszázad első fele az alapok lerakásáról szólt, az elfogadtatásról. És ez okozott más hangszeren nem érzékelhető, zenén túli mentális reakciót.

„Ezt lehet gitáron? Fantasztikus! Hihetetlen.”

Na jó, de gondoljuk csak végig, amire ezek a mondatok el tudnak hangozni, addigra mindig kellett valaki, aki ezt elfogadtatta, akinek az egyénisége elég erős volt, hogy elhiggyék neki. És el is hitték. Amíg egy már elismert hangszer művésze kész dolgokat vesz át, abból építkezik, addig

a gitárosok szinte a nemlétből váltak azzá, akiket ismerünk.

Innen nézve evidens, de a folyamat elején nyilván nem volt az. A meghatározó nemzedékek, nagy előadók folyamatosan építették a gitár képét, formálták a gitárról alkotott elképzelést a koncertlátogatók körében. Ez a változás, ez a kanonizációs folyamat vezetett el végül oda, hogy a hangszer bekerült a legnagyobb koncerttermekbe, elfogadottá vált, egyre több rangos szerző kezdett komponálni a hangszerre. De ne felejtsük el, a gitár az európai komolyzenén belül fiatal hangszer, a fiatalság minden lendületével és burjánzó, vibráló létével. Sokszor volt esetlen és gyerekes, de tele volt mindig tűzzel és akarással, élni akarással, mert meg kellett küzdjön azzal az állítással, hogy nem létezik, mint „komolyzenei” hangszer. Továbbá van még egy érdekes attitűd, nevezetesen, a hangszer mindig hoz magával egy egzotikus hangulatot, a mediterrán világ zeneiségét.

Olyan világ, ami eddig nem volt.

Továbbá van egy integratív szerepe, a radikálisan szétvált magas művészet és könnyűzene között kapocs, láthatatlanul és láthatóan is. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a gitár továbbra is erősen kötődik a szórakoztató zene világához és sok esetben a nagy művészek, mint a most is fellépő Paul O’Dette ebből a világból váltak azzá, akik most.

Amennyiben újra hallgatom Segovia felvételeit, tudom azok ma is magával ragadóak, hiszen a lényeg, a zenei hitelesség és az interpretáció legmélyebb jelentése megkérdőjelezhetetlenül rendben volt nála. És hatalmas egyéniség volt. De ő még a gitározás hajnalát hozta el, szimbolikus értelemben vele jelent meg a gitár a nemzetközi koncertéletben. Minden következő nemzedék hozzáadott az egészhez, mégpedig nagyon sokat. Bream, Williams hajlékony zeneisége egészen újat hozott és hozta magával a változásokat az egész gitárhoz köthető zenei életben. Mindegyik úttörő volt a maga nemében és a változás, magát a világot formálta. Legalábbis a gitár szempontjából.

A most fellépő három művész ennek a hatalmas változásnak számomra utolsó ikonjai, tekinthetjük úgy, hogy velük vált teljessé a múlt század első felében elindult folyamat, maga a gitározás változott, fiatalból felnőtté vált. És ez a megragadható, az események mögött zajló valóság. A gitár evolúciója több mint technikai és zenei fejlődés, ez a szimbolikus felnőtté válásról szól.

Mostantól egy gitáros megítélése olyan, mint bármely más hangszeresé, az előadói képességekről, elsősorban szakmai kérdésekről beszélünk. A mai gitárosok abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy egy teljesen elfogadott, az európai zeneélet szerves részeként működő hangszer előadóiként lépnek a színpadra, indulnak a pályájukon. Viszont ez elveszi a fiatalság ízét és kalandját. Felnőtté vált a gitár, elvárásaink vannak és elképzeléseink.

A fesztiválnak a nem túl szerénynek tűnő Legendák címet adta az Eötvös házaspár. De zenetörténeti, gitártörténeti szempontból ez a cím még kevés is. Aki ellátogat a novemberi koncertsorozatra, a Zeneakadémiára, olyan legendákat hall élőben, akik befejezték egy hangszer elfogadottá tételét világszinten. Ezt ugyanilyen módon fejezte be Magyarországon Eötvös József.

Emlékszem, – bár magánügy, és nem írnám le, ha nem lenne egy kapcsolódási pont a fentiekhez – amikor 21 évesen elkezdtem gitározni, mármint tanulni a hangszert, kottaolvasás, meg egyebek… még a 80-as évek végén. Kerestem felvételeket. Ami útmutató, példaértékű. Segovia, Yepes… és másokat hallgattam. De egyszer csak kaptam egy Barrueco felvételt, akkor hallottam őt először. Albeniz Spanyol szvitjét játszotta. Ugyanúgy ültem és néztem magam elé, mint amikor Eötvös Zita elmondta a fellépők névsorát. Hallgattam a lírai hangot és csak ismételgettem magamban: „ez lehetetlen, ezt, hogy lehet gitáron eljátszani így?”

Ma is emlékszem a döbbenetre és csodálatra. Aztán persze megismertem Russellt, meg O’Dette-et és persze másokat is. De soha nem felejtem el azt az érzést, amit akkor éreztem, még most is megrendülök, amikor visszaemlékszem erre. Tudom ezt fogom érezni a hangversenyeken is.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X