Az elmúlt években egyre több kamarazenei fesztivált szerveznek Budapesten és vidéken is, a Kaposfesttől kezdve a Cziffra Fesztiválon, a kamara.hu-n és a Fesztivál Akadémián át az idén először megrendezésre kerülő New Millennium International Chamber Music Festivalig. A legtöbb rendezvényt mesterkurzusok is kísérik – a Bozsoki Zenei Fesztivál/Alpokalja Művészeti Napok is hasonlóan kettős céllal indult el hat évvel ezelőtt.
Nem mehetünk el könnyedén azon piaci követelmények és trendek mellett, amelyek kegyetlenül befolyásolják, hogy mi és hogyan szólal meg, hol és ki hallgatja, háttérbe szorítva sokszor magát a zeneművet. Keresés a végpontok között, akusztika és intimitás, transzcendencia és materializmus, szakralitás és a profán, dionüszoszi és apollóni, Eusebius és Florestan – mintha valamelyest az ember egyik legnagyobb harcát testesítené meg a komolyzenei fesztiválok helykeresése is. Mi végre is a zene, vagyis, mit is várunk és vélünk felfedezni abban a pár órában, amit a koncertteremben vagy a templomban töltünk el:
könnyen értelmezhető és befogadható dallamokat, virtuóz játékot, fényűző díszleteket, vagy időt a gondolkodásra, felismerésre, esetleg megnyugvást?
Arany vagy aranyozás – ego és superego, akadályokba ütköző választás, ami unalomba fordulva irányíthatja életünket. Annak a bizonyos horatiusi „aurea mediocritasnak” kutatása lehet a tét. Már az ókorból fennmaradt dokumentumok, mítoszok körbezárták a lényeget, és ezt a tényt mintha igyekeznénk elfelejteni, inkább elmerülünk a gépek közti hangzavarban valami mást, újnak tűnőt, többet, fényesebbet keresve, legalább látszólag. Úgy érezzük, hogy haladni kell, csakhogy a haladás nem egyirányú.
Olykor a metropoliszból való kivonulásra, és az időből való kiszakadásra van szükség, hogy ismét felismerjük a hitelességet
– persze ez nem jelenti azt, hogy a gyárak füstjébe boruló város falai között ne találhatna értő kézre és fülre a zene. Mégis, az Alpok lábánál a kőszegi templomokban elhangzó műsorok, és az azokat játszó zenészek másképp segítik a belső üzenetek olvasását, még akkor is, ha az akusztika egy modern koncertteremmel szemben alulmaradhat. A zene visszatér a templomba, ahol természetes helyére talál.
A rendezvény szervezői, akik többnyire a pályájuk elején járó, huszonéves fiatalok, és a zenélést röplabdázással, úszással, lovaglással, vagy épp társasjátékkal szakítják meg, talán nem is tudnak arról, hogy ösztönösen szembemennek azzal a bizonyos populáris mainstreammel, aminek leírásához egyelőre nem találok jobb kifejezést. A szervezők legjobb kritikusokként tanárként és előadóként is azokat a zenészeket hívják meg, akiktől tanulni szeretnének, választásukat nem a piaci igény irányítja. A fesztivál megálmodója Balog Alexandra, aki idén végzett Londonban (Royal Academy of Music), és gyerekkorától kezdve Bozsokon nyaral családjával, akiket bevont a szervezésbe is.
Az augusztus 2-től 5-ig tartó rendezvény keretében a Ránki házaspár, Ránki Fülöp és Fejérvári Zoltán, valamint a szervezők alakította „bozsoki” International Young Soloists zenei hálózat két koncertjére került sor. Idén a mesterkurzusok elmaradtak, jövőre azonban ismét várják a tanárokat és diákokat a bozsoki kastélyban és a mellette levő Malomban. Arról a környékről van szó, ahova Pilinszky hónapokra elvonult, ahol Kocsis Zoltánnal és Törőcsik Marival együtt töltötték az időt (Velem), és ahol Ottlik Iskola a határon című műve játszódik – és történt, mely mű összes oldalát Esterházy egyetlen papírra írt le (Kőszeg).
A zenészek, a műsor és a szervező fiatalok bemutatása sokkal elmélyültebb írást igényelne, így e cikkbe tömörített verziónak úgy kell egyensúlyt találnia, hogy éreztesse azt is, hogy sok fontos részlet egyelőre nem tárul fel. A Ránki házaspár koncertjére azért nem térek most ki, mert alsógödi koncertjük után, ahol szintén előadták Liszt Ferenc Amit a hegyen hallani és Via Crucis című műveit, már belefogtam egy külön cikk írásába, amit még azóta sem sikerült lekanyarítanom. Azonban azt fontos kiemelni, hogy Klukon Editnek dedikált Dukay-művel kezdődött a meghívott zenészek hármas koncertsorozata, melynek bemutatója a koncert előtt egy héttel volt.
a mindenség…, ha megérinted… négy himnusz és hallelujah – zongorára
Szólókoncertjén vasárnap délben (augusztus 3.) Ránki Fülöp Liszt és Kodály műveit három Toccatával elválasztva adta elő. E sokszínű és lendületes program többek között magába foglalta Liszt 1862-es, A Sixtus-kápolnában (A la Schapelle Sixtine. Miserere d’Allegri et Ave verum corpus de Mozart) című kompozícióját, mely egy, a tizennégy éves Mozartról szóló történethez is kapcsolódik, aki fejből írta le az olasz zeneszerző, Allegri (1682–1652) nagyhéten elhangzó Miserere mei Deus zsoltárját. A művet a Vatikánon kívül máshol nem lehetett előadni, szigorúan őrizték a kézzel írott kottát. Később nem csak Liszt, de többek között Mendelssohn, Arvo Pärt és Nyman is átírta. A darab kalandos életéről sok érdekes írást lehet találni, többek között itt.
Ahogy a Ránki házaspár, úgy fiuk, Fülöp Liszt interpretációinak aprólékossága, a természet, a Via Crucis esetében a szenvedéstörténet képeinek hangról hangra való mély és többrétű értése is mintha megfejtette volna a hallgatónak már előre a választ a művek által feltett kérdésekre, melyekre az írott szó nehezen felel.
Fülöp koncertjét Liszt Két legenda című műve zárta, melyet szintén a zeneszerző római évei alatt, a hatvanas évek elején jegyzett le, és akkoriban gyakran maga is adta elő. Az egyik legenda Assisi Szent Ferenc madárprédikációjáról, a másik Paolai Szent Ferenc a Messinai-szoroson való átkeléséről szól. Érdekesség, hogy a két zongoradarabot a zeneszerző 1865-ben a Pesti Vígadóban mutatta be egy jótékonysági koncert keretében. Pár utcányira a kőszegi Jézus Szíve templomtól pedig 1845-ban lépett fel hasonló célból már a város díszpolgáraként a barokk Bálházban, a Kőszegi Hangász Egyesület szervezésében.
A koncert műsorában külön figyelmet követel a Két legendát felvezető Toccata, melyet az ifjú Stark János Mátyás jegyez. E művel a Rising Stars Grand Prix zenei versenyen 3. helyet ért el, és a darab a Bartók Világverseny középdöntőjének repertoárjában is szerepel – a kotta idén májusban jelent meg az EMB-nél. Ahogy az ifjú komponista elmondta, arról álmodik, hogy olyan műveket alkosson, „melyek […] a jelen jellegzetes vonásain keresztül mutatnak fel általános igazságokat.” A műfajilag is igen izgalmas, improvizatív művet hallgatva ez a cél meg is valósult, ráadásul az alkotás nyelvét Fülöp anyanyelvi szinten beszéli.
Míg a Ráki család játéka közben a templomi helyszín erősen keretezte a művek jelentését, addig Fejérvári Zoltán „esz-estje” (arabeszk, burleszk, humoreszk) esetében azt éreztem, hogy bárhol játszhatna. És ez a bárhol inkább a zenész rugalmasságát és függetlenségét, a zenével való töretlen egységét igyekszik kifejezni, és nem a műveket értékeli, vagy a helyszínválasztást kritizálja. Fejérvári természetes lazasága, könnyed játéka, és a darabokban rejlő vidámság – Schumann esetében még a zenébe írt, nehézségeket leplező fekete humor is – mintegy feloldotta az előző két nap gondolatiságának súlyát ugyanazon zenei mélységben és térben. Schumann saját maga hivatkozott Humoreskejére (1839) úgy mint legmelankólikusabb kompozíciójára Ernst Beckernek írt levelében, Claranak pedig az alábbi sorokat fogalmazta meg: „egész héten a zongoránál ültem, komponáltam, írtam, nevettem és sírtam egyszerre”. Bartók 3 Burleszkjét 1911-ben a Nyolcak kiállításán mutatta be Bartók. A Kicsit ázottan című burleszk szimbolikus értelmét Demény János 1971-ben így ragadta meg: „teljes szolidaritás a magyar líra – a magyar művészeti forradalom – »par excellence rapszodikus« mondanivalójával, Vörösmartynak A vén cigány-ától Adynak A fekete zongorá-jáig; azonosulás az Elillant évek szőlőhegyén életmámorával: különös, egyedülvaló szépségek művészi hitvallásaival.” Debussy 2 Arabeszkjét (az arabeszk jelentései között szerepel egyrészt az arabos, másrészt a szövevényes díszítőmotívum), mellyel a koncert kezdődött, gyakran előveszik a populáris kultúrában is, az elsőt például Alicia Keys Like the Sea című számában, vagy Hitchcock’s Madarak című filmjében fedezhetjük fel.
Zárásként e cikk írása közben kézbevett, Wagnernek ajánlott Nietzsche-könyvből – A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus (az apollóni és a dionüszoszi) – idézem az első ránézésre nem ideillő verset, és térek vissza az írás elején felsorolt végpontokra. Magyarázatot nem csatolok, a továbbgondolást az olvasóra bízom.
__________________________________
A gyönyör-tenger / ring velem itt,
Az illat-hullám / zengőn közelít,
Világ-lehellet / árja repít,
Megfulni – lebukni,
Van-e szebb – / élvezet?
Források
Chernaik, Judith: Schumann : The Faces and the Masks
Demény János: Allegro barbaro : Fejezet Bartók Béla művészi kibontakozásának időszakából. Alföld, 1971
Hamilton: The Cambridge Companion to Liszt
