A Madách Színház idei első bemutatója a Once – Egyszer című musical, amely több ok miatt is különleges. Erről kérdeztük a két főszereplőt, Tompos Kátyát és Dolhai Attilát.
– Jó tíz éve került mozikba az az ír film, amelynek alapján a musical készült. Láttátok akkor vagy megnéztétek azóta? Milyen hatással volt rátok? Mennyiben más a musical a filmhez képest?
Tompos Kátya: A film engem érdekes módon nem érintett annyira meg, mint a kollégáimat, akik látták. A történet viszont engem is megfogott, olyan fajsúlyos, emberi témákról beszél, amelyekkel könnyű azonosulni: milyen érzés egy idegen országban élni; társadalmi különbségekről, pénzhiányról és a zene gyógyító erejéről, ami képes mindent felülírni. A színpadi verzió már sokkal nagyobb hatással volt rám, legfőképp azért, mert színészek zenélnek élőben a színpadon.
Dolhai Attila: Én nem láttam a filmet, és a bemutatóig már nem is akarom megnézni. Szeretném, ha ez a zárkózott figurát én magam találnám meg. A rendezői utasítások természetesen segítenek ebben.
– Szirtes Tamás valahogy úgy fogalmazott, hogy ez egy szokatlan musical, mert egy olyan világról beszél, az egyszerű emberekéről, amelyről nem szokás. Ez a szokatlanság színészként mennyire nehezíti vagy könnyíti a dolgotokat?
Tompos Kátya: Szerintem nincsenek igazán „egyszerű” vagy „bonyolult” emberek. Körülmények vannak, amelyekhez adaptálódni kell, és sok esetben ez formálja leginkább a személyiségünket. Van, aki könnyebben alkalmazkodik, a jég hátán is megél, és még élvezi is a kihívásokat, van, aki alig formálható és ettől könnyebben ellentétbe kerül az őt körülvevő világgal, depresszióba esik. A darabban két ilyen ellentétes személyiség találkozik egymással. Egyiknek sincs pénze, de mindketten tehetségesek a zenében, ez köti őket össze és a későbbiekben ez oldja meg valamilyen szinten a további életüket is. Jó érzés ilyen emberi figurákat színpadon megjeleníteni. Szerethetőek és könnyű velük azonosulni.
Dolhai Attila: Az újdonságok mindig inspirálják az alkotási vágyat, ez most is így van. Egy új szemléletű előadás készül, nem csak gondolatban, hanem verbalitásban is nagyon mai az anyag, és valóban valami olyasmiről beszél, amit talán eddig, ennyire nyilvánvalóan nem fogalmaztunk meg színpadon. A fiú teszi mindezt nyersen, tömören, a mai ember zártságából és magányából megszólalva.
– Attila, nem ismeretlen hangszer számodra a gitár, de mekkora plusz nehézséget jelent az, hogy élőben kell gitározni az előadásban?
Dolhai Attila: Olyan formában még nem kísértem magam, ahol az együtt muzsikálás öröme egyszerre felelősség is, hiszen egy színházi előadás szerves része. Vannak dalok, amik egyértelműek és a tanulási fázis után hamar át tudtam adni magam a fogalmazás lehetőségének, és persze vannak, amik nehezebben érnek be. Reményeim szerint ebből a közönség nem fog érezni semmit, ezért gyakorlok, próbálunk és hiszem, hogy ennek meglesz az eredménye.
– Kátya, a Varsói melódiában kis akcentussal kellett játszanod, itt pedig némi cseh nyelvű szöveg is elhangzik a színpadon. Melyik az egyszerűbb feladat, és a csehtanulásban mennyit segít az orosztudás?
Tompos Kátya: A cseh és a lengyel akcentus a magyar fül számára nagyon hasonló. Az orosz már ehhez képest sokkal jellegzetesebb, orosz akcentust utánozni szinte bárki tud, akinek jó a hallása. A legnehezebb talán az, hogy ne legyen mű, vagy túl direkt, de mégis legyen szerves része a szereplőnek. A mi esetünkben nagyon fontos a cseh akcentus, mert ha az ember jó arányérzékkel használja, nagyon sok mindent ki lehet fejezni általa: mentalitást, esendőséget, idegenséget.
– Az egyetemen osztálytársak voltatok. Mennyire követtétek azóta egymás pályáját, és milyen érzés ismét együtt játszani?
Tompos Kátya: Osztálytársak voltunk, de összesen egyszer csináltunk közös jelenetet egy mesterség vizsgán, a Chioggiai csetepatéból. Az elég jól sikerült. Szerintem műfajokat tekintve más-más színházi berkekbe sodort minket eddig az élet, de a zene mindig is közös nevező volt, éppen úgy, mint ebben az előadásban. A próbákat sokkal könnyebbé teszi az, hogy osztálytársak voltunk. Jó együtt, jó újra találkozni.
Dolhai Attila: Úgy érzem, kiemelkedő osztályunk volt, és ez abban is megmutatkozik, hogy évente akár több osztálytalálkozót is összehozunk. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert a feladataink önmagukban hordozzák a népszerűséget és a szakmai kihívásokat. Ha van lehetőség, meg is nézzük egymást, de ez a feladataink miatt nem rendszeres. A közös munkának nagyon örülök, rég nem dolgoztunk együtt és jó megtapasztalni, hol tartanak a cinkostársak! Boldogság a másik tehetségében gyönyörködni!