Elhunyt Jeney Zoltán Kossuth-díjas zeneszerző

Jeney Zoltán - fotó: Felvégi Andrea

Életének 77. évében elhunyt Jeney Zoltán Kossuth-díjas zeneszerző – tudatta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia.

Jeney Zoltán tagja volt a budapesti Új Zenei Stúdiónak, amely 1972 és 1990 között több mint hatszáz kortárs zeneművet mutatott be. 1971-ben Huszárik Zoltán Szindbád című filmjéhez írt zenét, vendégprofesszorként világszerte tartott előadásokat. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja, 2013-tól a Zeneakadémia professzor emerituszaként a zeneszerzés doktori képzést vezette.

1979-ben Kassák Lajos-díjat, 1982-ben Erkel Ferenc-díjat, 1988-ban és 2006-ban Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat, 1990-ben érdemes művész kitüntetést, 2001-ben Kossuth-díjat, 2006-ban AEGON művészeti társdíjat kapott. Tavaly Artisjus-díjat kapott az év komolyzenei műve kategóriában Aus tiefer Not című darabjáért.

Jeney Zoltán a kortárs magyar zene egyik legjelentősebb alkotója, az 1970-es és 80-as évek zenei neoavantgarde mozgalmának egyik vezéregyénisége. Tanulóéveiben Bartók és az új bécsi iskola zeneszerzőinek műveiből kiindulva komponálta első, műveinek jegyzékben máig is vállalt alkotásait, (Öt zongoradarab, 1962; József Attila-dalok, 1963; Omaggio, 1966), emellett már zeneakadémiai évei alatt foglalkoztatták a szeriális zeneszerzési technika alkalmazási lehetőségei. (Rondeau, 1964) Rómában végzett tanulmányai során ismerkedett meg a zenei anyag- és időkezelés akkoriban legmodernebb eszközeivel és szemléletmódjaival, e hatások jelentek meg az első nemzetközi sikert is aratott Soliloquium No. 1 című szólófuvola darabban (1967) és a wei wu wei (1968) című kamara-kompozícióban.

Radikális fordulatot hoztak zeneszerzői gondolkodásában az 1970-ben Eötvös Péterrel, Sáry Lászlóval, Vidovszky Lászlóval és Simon Alberttel közösen alapított Új Zenei Stúdióban végzett improvizációs gyakorlatok, valamint 1971-től John Cage írásai és művei. Stílusformáló erővel hatottak rá az 1972-es darmstadt-i Nyári Kortárszenei Szemináriumon Christian Wolff előadásai zenéje, majd pedig az amerikai minimálzene jelentősebb alkotásai. Korszakhatárt jelent művészetében az 1972-ben komponált Alef (Hommage à Schönberg) című zenekari darab, mely összegzés és újrakezdés: a zenéjét formáló fiatalkori hatások összefoglalása és a 70-es elején megtalált új irányok nagyszabású megfogalmazása.

Ide kapcsolódik:
Jeney Zoltán: Eipe tis, Hérakleite

Kompozícióiban 1973-tól kezdett használni zenén kívüli alapanyagokat is, szövegeket (többek között Cage, Thoreau, e. e. cummings, Tandori Dezső verseit és írásainak részleteit), sakk-játszmák lépéseinek vagy solitaire-játék mozgásainak leírását vagy telex-szöveget, melyek forma-, dallam-, ritmus- vagy hangrendszerképző elemekké váltak zenéjében. (Végjáték, 1973; for quartet, 1973; Arthur Rimbaud a sivatagban, 1976; Százéves átlag, 1977; IMPHO 102/6, 1978; OM, 1979) Művei között olykor háttérben meghúzódó kapcsolatot teremt, hogy egy-egy harmóniasor, részlet vagy módszer olykor több különböző darabban feltűnik, néha címekben is jelzett belső körökként az életmű egészében jelen van (Something-sorozat, Herakleitosz-sorozat, Halotti szertartás), máskor a saját művekből átvett anyagok egyfajta parafrázisszerű kiindulási anyagként, egy-egy ötlet újabb kidolgozásaként oldódnak fel egy másik kompozícióban.

1978-ban görögországi utazása után jelent meg több alkotásában a régi görög skálákból kialakított általa „pseudo-modálisnak” nevezett hangrendszer (Apollónhoz, 1978), majd mellette az 1980-as évektől egy 128 hangból álló, fraktál-elv alapján létrehozott hangsor (Halotti Szertartás). Bár Jeney máig megtartotta szerkesztési módszereinek korábban kialakított eszközeit, az 1980-as évektől újabb stílusváltás figyelhető meg műveiben. Újra alkalmazni kezdte az ellenpont barokk és barokk előtti korszakokra hivatkozó módjait, s emellett zenéjében megjelent egy archaikus hangütés, melynek deklamációja és dallamképzése egyrészt a gregorián zene, másrészt a magyar népzene ősi, recitáló és sirató stílusú hagyományaiból táplálkozik.

Mindez nyomon követhető eddigi életművének legnagyobb vállalkozásában, az 1987-2005 között komponált Halotti szertartásban, melynek tételei önállóan, vagy kisebb ciklusokként is megszólaltathatók. A hat részből álló oratórium szerkezete a halál körüli események középkori liturgikus rendjét követi, de a halotti szertartás latin, héber, görög, német és ószláv nyelven megzenésített részei mellett versekre (Ady Endre, Pilinszky János, Weöres Sándor, Tandori Dezső, Kosztolányi Dezső, Orbán Ottó és Szép Ernő magyarul, Prudentius latinul, Laura Romani olaszul) és magyar nyelvű népi virrasztóénekekre készült tételeket is tartalmaz. Turba-jellegű kórusai, vokális szólótételei, énekes kamaraművekként feldolgozott zsoltárai végig vezetnek a halál pillanatától a ravatalozáson, a virrasztáson, a templomi szertartáson és a sírba tételen keresztül az élőkért való könyörgésig.

A Halotti szertartás komponálásának majdnem két évtizede alatt Jeney szinte minden alkotása része lett e monumentális kompozíciónak, és – az Esterházy Péter szövegére írt Daisy (1999) című opera kivételével – rejtett szálakkal azok a darabok is kapcsolódnak hozzá, melyek nem a ciklus tételeiként készültek. Mint a William Blake, Giacomo Leopardi, Weöres Sándor, Tandori Dezső, Petri György verseire komponált szóló énekhangra vagy énekhangra és zongorára készült dalok szövegei, vagy a Pilinszky János költeményét feldolgozó zenekari Contrafactum (1998) és a Búcsú Ligeti Györgytől (2006) költői programja mutatja, a zeneszerző műveinek egyik központi témája az a halál, a gyász és a siratás.

Emellett kompozícióiban megjelenik a játékosság és az irónia is (Canone enigmatico, 2003; Wohin?, 2003; „melyik fele is sose ugyanaz?”, 2009), a 12 dal (1975-83) óta pedig zenéjében egyre nyíltabban kap hangot az érzelmi felszabadultság és érzéki közvetlenség is, mely fiatalkori műveiben szándékoltan el volt bújtatva a szigorú konstrukciók belső törvényszerűségei mögé. A Halotti szertartás befejezése óta írt zenekari és kamaraműveiben (Panegyricus, 2004-2008, Pavane, 2007; Három tanulmány, 2008), megtartva és összegezve a korábbi évtizedekben kialakított technikai és stiláris alapelveket, Jeney Zoltán a polifónia és a kontrapunktikus szerkesztésmódok új (gyakran a hangszínekre és a dinamikai szintekre is kiterjesztett) lehetőségeit keresi és alkalmazza.