Kultikus brit filmek a Müpamozi sorozatában

Tom Jones (1963) – forrás: Müpa

Voltak idők, amikor többet beszéltünk a brit filmekről. Az angol humor természetéről. A brit hagyományokról és közhelyekről. Ma kevesebbet, ugyanis a legsikeresebb – populáris – brit filmek összemosódnak a globálfilmekkel, és ember legyen a talpán, aki a világ minden piacán hódítani kívánó tömegfilmekben még képes fellelni egy adott kultúra azonosítóit. A Müpamozi új sorozata azt szeretné megmutatni, milyen is ez az összetéveszthetetlen ízű és illatú mozgóképes kultúra, és hogy mennyire élő. A Very British sorozat fél évszázad szatíráin és vígjátékain keresztül próbál a végére járni, miből táplálkozik, miért különleges a brit film. A vizsgálódás október 7-én egy 1963-as filmmel kezdődik, a folytatásra pedig október 21-én kerül sor.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Tom Jones (1963)

Az 1964-es Oscar-gála nagy meglepetése volt Tony Richardson filmje. Tíz jelölésből négy díjat szerzett: legjobb film, legjobb rendezés, legjobb adaptált forgatókönyv (John Osborne) és legjobb filmzene (John Addison) kategóriában. A meglepetést nem pusztán a brit fölény váltotta ki. Tony Richardson addigra már a brit free cinema elismert alkotója volt. A kritikusok és más filmtudorok magasztalták eleget szép, súlyos társadalomelemzéseiért: Dühöngő ifjúság, Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága. Csakhogy a Tom Jones nem ilyen.

Kosztümös, kacagtató, szabad szájú és tenyérbe mászón szemtelen kópéfilm. És nem mellékesen szemérmetlen szatíra, amely a 18. századi Anglia gyarlóságait sikeresen emeli át a 20. század közepére.

Henry Fielding regényét, a Tom Jonest (1749) inkább gondolnánk fáradt kötelező irodalomnak. Csakhogy ebben az értelmezésben nem az, mert Tony Richardson más nyelven szólal meg. Néha átcsap némafilm-burleszkbe, ironikus inzerteket szúr a jelenetekbe, nem tartóztatja meg magát a testiségtől és a finomnak nem mondható tréfáktól. Tele van kibeszéléssel, kikacsintással.

Tom Jones (1963) – forrás: Müpa

Ma már nem lepődünk meg ezen annyira, az elmúlt fél évszázad során ugyanis számtalan olyan brit film született, amely az irodalmi hagyomány legveretesebb darabjait értelmezte újra – Shakespeare-t és Jane Austent beleértve. A legnagyobb tisztelettel meg kell jegyeznünk, hogy ezt olykor a legnagyobb tiszteletlenséggel tette. Talán ennek is tudható be, hogy a 17–18–19. századi brit regények és drámák olyan frissnek és aktuálisnak tűnnek a mozivásznon. És van itt még valami. A film címszerepét Albert Finney alakította, aki idén halt meg. Megszámlálhatatlan jelentős díjra jelölték. Ebből több mint két tucatot el is nyert. Életműve példázata annak a brit színészi hagyománynak, amely fontosnak tekinti, hogy a színművész tanulja és tudja a szakmáját, és ezt a színpadon is képes legyen tanúsítani. Félreértés ne essék, ez a komikusokra is igaz. Például Peter Sellersre, aki a sorozat második filmjében játszik. Három szerepet.

Ide kapcsolódik:
Elhunyt Albert Finney brit filmszínész

Dr. Strangelove (1964)

Peter Sellers annyira jó komikus, hogy a rendező, Stanley Kubrick egyenesen három szerepet is osztott rá a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című filmjében. Sőt inkább négyet, hiszen Dr. Strangelove karaktere mögött megbújik a kétes múltú Dr. Merkwürdigliebe. Stanley Kubrick pusztító szatírája egy olyan korban született, amelyet beárnyékolt két világhatalom fenekedése. A U-2-incidens (nem az ír rockbanda!), a vietnámi háború, a berlini fal, a kubai rakétaválság, a Kennedy ellen elkövetett merénylet… Bármilyen furcsának tűnhet ma,

az amerikaiak számára a világháború után jó darabig az atombomba dicsőséges és trendi holminak számított.

1963-ig végeztek légköri robbantásokat, és Nevada környékén divatba jöttek az atombárok, az atomszépe-választások és az atomszuvenírek. (Az ötvenes években még atommeghajtású porszívóról is álmodoztak.)

Dr. Strangelove (1964) – forrás: Müpa

A Dr. Strangelove Peter George Red Alert című regényére épült. (Volt is körülötte egy kis civakodás, ugyanis Sidney Lumet ugyanebben az évben forgatott egy hasonló témájú, bár realisztikus thrillert.) És ahogyan ez egy szatírától elvárható, átlép a túlzások világába. Fergeteges komédia a hatalomipar tébolyultjairól. Szóval nem kell komolyan venni. Vagy mégis? Kubrick filmjében ugyanis valóságos kísérleti hidrogénbomba-robbantások képei is felvillannak. De tessék megnyugodni! Ma már nem cirkálnak nukleáris bombával megrakott izék ellenséges határok mentén. A filmben látható hadvezetési központ soha nem is létezett, nem nyomkodnak benne baljóslatú gombokat, nincsenek többé megalomániás hatalomiparosok, összeesküvés-elméletek. Béke van. Miért is rágódnánk azon, mennyire kiszolgáltatott a hatalomiparnak a világ? Legföljebb a naiv néző rágódik egy kicsit: kik viselik ennek az egésznek a felelősségét? Kik döntenek helyettünk? De ne komolykodjunk! Végső soron csak egy szatírával van dolgunk. És azok a furcsa akármik nem is gombafelhők. Inkább bárányfelhők. Csak más a formájuk.