Bozsik Yvette: „A hagyományból merítünk, de korszerű színházi eszközöket használunk”

Bozsik Yvette - fotó: Horváth Judit

Bozsik Yvette koreografálta a Budapesti Operettszínház idei első bemutatóját, a Csárdáskirálynőt, a teátrum második premierjét, egy szintén klasszikus művet, a János vitézt pedig rendezőként is jegyzi. Beszélgetésünkben a daljáték kapcsán olyan fogalmak kerültek elő, mint a változás, a hagyomány, a korszerűség, a visszatalálás, az összhang és az őszinteség.

– Egyszer már foglalkoztál a János vitézzel, bár a 2000-es Katona József Színház-beli előadás alapja Petőfi elbeszélő költeménye, nem pedig Kacsóh Pongrác daljátéka volt.

– Valóban a csodálatos Petőfi-műből építkeztem, de a zenei anyagban mások művei mellett a Kacsóh-műből is használtam részleteket. Az egy más előadás volt, mert az ember változik. Akkor egészen mást gondoltam a világról, én pedig mindig arról tudok beszélni, ami engem éppen foglalkoztat. Természetesen megtartva az eredeti mű lényegét, azt megfejtve, akár egy olyan oldalát is megmutatva, amit az eddigi színpadra állításokban még nem mutattak meg, de az ember alkotóként mindig önmagából merít. Minden egyes munka annak az erőpróbája, hogy az életben éppen hol tartunk.

A János vitéz olvasópróbáján Bozsik Yvette és Kiss-B. Atilla – fotó: Németh Anna / Budapesti Operettszínház

– Ebben a János vitézben leginkább mi foglalkoztatott?

– Az olvasópróbán Hamvas Bélát idéztem: egy turbában élünk. Egy olyan világban, ahol az emberek különböző ideológiák, politika, vallás által léteznek megvezetve, és ismeretlen a mérték fogalma. Hamvas azt mondja, vissza kell jutnunk az úgynevezett alapállásba, azokhoz a hagyományos értékekhez, abba a világba, ahol minden a helyén van. Én vidéki lány vagyok, Szolnokon születtem, a nyarakat a nagyszüleimnél, Tápiószelén töltöttem. Ott mindennek megvolt a helye, a rendje: nagypapám abból a szőlőből készítette a bort, ami a kerti tőkén termett, és azt a tojást ettük, amit a tyúkjaink tojtak. Bizonyos dolgok esetében egyszerűen nem merültek fel kérdések. Ma már falun is nehéz ezt a fajta létezést megőrizni, de szerintem egyre inkább van egyre több emberben vágy arra, hogy visszataláljanak ide az életmódjukban.

A magyar kultúrában a szakralitás fehér hollónak számít. Míg például Japánban továbbélt és megújult a no vagy a kabuki színház tradicionális formája, az ősi táncok beépültek a kortárs táncművészetbe, nálunk a népművészetet a második világháború után sokszor tudatosan skanzenesítették. Azt érzem, ma inkább az extremitás a divat, de a koreográfushallgatóimnak azt szoktam tanácsolni, menjenek inkább a divat ellenében, és találják meg a saját hangjukat. Ezeknek a gondolatoknak a mentén próbáltuk felfejteni a történetet. Kacsóh Pongrác művénél nem kérdés, hogy a hagyományból indulunk ki, hiszen maga Fedák Sári fogalmazott úgy, amikor 1904-ben meghallgatta a művet, hogy ez a tiszta magyar falu hangja, de mindezt korszerűen, a mai színházi eszközökkel tesszük.

– A hagyomány és a korszerűség milyen vizuális megjelenítést kap?

– A látvány, a díszlet és a jelmezek tradicionális ihletettségűek, de a játék – a francia udvaron kívül – nagyon bensőséges és őszinte. Az első és a harmadik felvonásban, tehát a faluban és Tündérországban is azt kértem a színészektől, hogy erős jelenléttel, befelé játsszanak. Nem szeretném, hogy harsány eszközöket használjanak. Engem ezzel a visszafogottsággal szólított meg a mű. A koreográfia sokszínű, a három résznek és helyszínnek megfelelően különbözik.

Ide kapcsolódik:
Madzsar Alice, a szépség és egészség apostola

Az első a népi táncjátékból táplálkozik, a másodikban a barokkos világ mutatkozik meg a klasszikus balett stílusjegyeivel, a harmadikban pedig szerettem volna a magyar mozdulatművészetet felidézni. A táncművészetnek ezt az ágát a második világháború után betiltották, a nagy mozdulatművészek, Berczik Sára, Dienes Valéria, Madzsar Alice vagy emigráltak, vagy a torna, gyógytorna felé fordultak. Úgy érzem, itt az ideje, hogy ezt a százéves, hungarikumnak is tekinthető, holisztikus műfajt újra felfedezzük. Tündérországban nekik állítunk emléket.

– Régóta dolgozol együtt az előadás két látványtervezőjével, és a János vitézben a saját társulatod tagjai is közreműködnek. Ez mekkora biztonságot ad neked?

– A társulatom tagjai olyanok számomra, mint egy erős bástya. Nem csupán saját előadásainkban dolgoztam már velük, hanem más színházi produkciókban is, és ők nem csupán táncosok, hanem remek színészek, sőt énekelni is tudnak. Az alkotótársaimnak tekintem őket, és nagyon hálás vagyok azért, hogy benne lehetnek ebben a produkcióban is. Berzsenyi Krisztával és Cziegler Balázzsal szintén régóta dolgozom együtt, és ez sem csupán munkakapcsolat közöttünk, hanem mély emberi barátság.

Számomra fontos, hogy azonosan gondolkodjunk, azonos nyelvet beszéljünk. Úgy érzem, sokat tanulunk egymástól, és őszinték vagyunk egymással, ami a mai világban az egyik legnagyobb kincs.