A századvégi Nagy-Britanniát bemutató filmeket vetít a Müpa

Pink Floyd: A fal (1982) – forrás: Müpa

Folytatódik a Müpa kultikus brit szatírákat és groteszkeket levetítő filmes sorozata. Január 6-án a Britannia gyógyintézet, január 27-én a Pink Floyd: A fal, február 10-én a György király, február 24-én a Trainspotting lesz látható a Müpa előadótermében.

Ha valaki képet szeretne kapni egy adott kultúráról egy bizonyos időszakban, nem haszontalan megismernie a kor szatíráit. Kétségtelen, hogy a szatíra torzít: túloz, karikíroz, olykor átlép a fantasztikum, a disztópia világába. Éppen szélsőséges sarkításai miatt alkalmas arra, hogy felmutassa egy-egy korszak szorongásait, feszültségeit, dilemmáit. A ’80-as, ’90-es évek filmszatírái felől nézve Nagy-Britannia békés, de zakkant világnak tűnik.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Lindsay Anderson 1982-ben a Britannia gyógyintézettel lezárja a Mick Travis-trilógiát (Ha…, A szerencse fia). Keserűen. Hiába keresnénk benne a hatvanas évek lázadását vagy a hetvenes évek már felnőtt és „berendezkedett” fiataljainak csalódottságát. Ismét feltűnik A szerencse fiában megismert Millar professzor, csakhogy itt a sztártudós már inkább emlékeztet Frankenstein doktorra, akit a gőg és a megszállottság hajt. Mások sem különbek: a kórház luxusellátást nyújt a gazdagoknak, a többiek legfeljebb reménykedhetnek a jobbulásban. A személyzet tagjai pénzre, juttatásra, előnyre, falatka hatalomra vágynak. A kórház előtt tüntetők pedig csupán a hatalomiparba bekéredzkedőket követő csőcselék. A királyi ház szertartásolgat. A sajtó kukkol. (Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen már a hatvanas évek végén a Monty Python Repülő Cirkuszának is kedves vonulata volt a médiakritika.) Ami meglepő:

a Britannia gyógyintézet nagyon hasonló köröket jár be, mint napjaink filmjei, amelyek egyre sűrűbben vizsgálják a külső és belső káosz egymásra találásának kevéssé örömteli eseteit.

Britannia gyógyintézet (1982) – forrás: mafab.hu

„És most valami egészen más” – mondaná a Monty Python csapat. Hiszen Alan Parker filmje – Pink Floyd: A fal – zenés film, ráadásul animációval spékelve. Műfajilag meghatározhatatlan. Roger Waters forgatókönyvéből készült. A Pink Floyd zenéje fölött felépíti Pinky, a rocksztár (Bob Geldof) személyes drámáját, aztán az ő emlékein, félelmein keresztül mutatja meg Anglia kevésbé szerethető arcát.

A fal egy olyan ember pokoljárása, aki falat húz maga köré, és lassan már nem is képes átjutni rajta, azonban Pinky látomásai a nyolcvanas évek nagyon kemény kritikájává állnak össze: túltengő uniformisok, kiüresedett eszmék, amelyekből már csak a szex, a drog és a rock’n roll maradt, a felpörgetett fogyasztás, az arctalanná váló sokaság. Pinky látomásaiban, a zúzott gyermekkor vízióiban – a brit szatírák hagyományai mentén – megjelenik az iskola és a lázadás gondolata, a birkává fajuló tömegben spontán tenyésző erőszak, a hajdanvolt kardcsörtető dicsőség. És a kellős közepén a tudatmódosult individuum – űrmélyi magányban.

György király (1994) – forrás: mafab.hu

III. György, az őrült király nem kitalált személy. Valóban uralkodott Britanniában. Ráadásul ötvenkilenc évig (1760–1820). A György király ennek ellenére nem igazán életrajzi film. És nem is a pontos kórleírás keresése. Sokkal inkább annak a vizsgálata, hogy az uralkodó őrülete esetén mi történik a hatalomipar gépezetével és játszó személyeivel. Ha valaki nem ismerné a rendező, Nicholas Hytner nevét, ne szégyenkezzen, ő ugyanis alapvetően színházi rendező.

A film is Alan Bennett drámájára épül. Hogy mit keres a filmek világában? A brit filmnek van egy igen erős vonulata, amely színművekre épít. Talán azért, mert a brit drámairodalom múltja és jelene egyaránt impozáns. Az ebből táplálkozó brit színház pedig a színjátszás Cambridge vagy Oxford nagyságrendű iskolája. Ezt ebben a filmben Nigel Hawthorne, Helen Mirren, Ian Holm, Rupert Graves, Rupert Everett és még sokan mások tanúsítják. Persze ahhoz, hogy ebből igazi film legyen, szükség volt Andrew Dunn operatőr munkájára, aki attraktívan mutatja be a fenséges őrület különféle stációit. A belső káoszt.

Trainspotting (1996) – forrás: mafab.hu

A Trainspotting karakterei drogosok, akiknek az életét szinte faltól falig kitölti a tudatmódosítóktól való függőségük. De senki ne számítson szociodrámára: a világban és az anyagban való elveszettségük fanyar, ironikus történetté fajul. Egy olyan nemzedéki szubkultúrát mutat meg, amelynek tagjai már nem lázadnak, már a szembenállásukat sem fogalmazzák meg, inkább kivonulnak a maguk kicsi és egyre szűkülő világába. A függőségbe. A lökést Irvine Welsh regénye adta, amely a drogfogyasztást nem devianciaként írja le. Történetünk hősei nem a szabályokat, szokásokat rúgják fel, csupán „máshol vannak”. És ebben az őrületre emlékeztető állapotban lemondanak a felelősségről, a közügyekben való részvételről. És sok minden másról.

1996-ban Danny Boyle még nem volt felkapott rendező. A Trainspotting fordulópont volt a pályáján. Pofátlan, szókimondó, helyenként felháborító látványokkal operáló filmjében nem nehéz felfedezni a ’60-as, ’70-es évek bátor, stílusteremtő brit filmjeinek ízét-illatát. A film siker lett. Talán éppen azért, mert valami igen fontosat ragadott meg az ezredvég változásaiból. Mára pedig klasszikussá vált:

jelenleg a tizedik helyen áll a minden idők száz legjobb brit filmjét felsoroló listán.