Művészettel a zsidótörvények ellen – Az OMIKE Művészakciójának színháza

Az OMIKE Művészakció egy előadása után - forrás: ujkelet.live

1939. november 11-én, a Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utca 7. szám alatti Goldmark Termében nyitotta meg kapuit az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakciójának színháza. Igazgatója Bánóczi László, művészeti vezetője Bálint Lajos, zenei vezetője Komor Vilmos, főrendezője pedig Beregi Oszkár lett.

Az akció nem csupán azzal a céllal jött létre, hogy munkához juttassa a zsidótörvények miatt színpadról, pódiumról, kiállítóteremből kitiltott művészeket, hanem azért is, hogy „a magyar zsidóságot megtartsa azon a kulturális színvonalon ahová addig eljutott”. A Művészakció irányítója az OMIKE Kultúrtanácsa volt, amelynek első elnöke dr. Ribáry Géza, majd az ő halála után Stern Samu, elnökhelyettese dr. Csergő Hugó volt.

A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló 1938:XV. törvénycikk, azaz az első zsidótörvény május 29-én lépett hatályba, és kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók, és ugyanilyen arányban maximálták a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál is a zsidók létszámát. A végrehajtást, amelyre öt évet írtak elő, az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek, köztük a Színház- és Filmművészeti Kamarának kellett felügyelni. Ennek következményeként az 1939-es évad végére a zsidó származású színészek közül sokaknak el kellett hagyni a pályát.

 

A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939:IV törvénycikk május 5-én jelent meg. A második zsidótörvény a szellemi pályákon 6 százalékban maximálta a zsidók arányát, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták, a már kiadott engedélyeket fokozatosan visszavonták, és megnehezítették a zsidók mezőgazdasági ingatlanvásárlását is.

A Művészakció megalakítására Hevesi Simon főrabbi így emlékezett vissza 1942-ben: „Száz számra maradtak kenyér és munka nélkül a magyar színpad kitűnő munkásai, komoly, jeles értékei a magyar színházi kultúrának, és még nagyobb számban hasznos segéderői a színpad művészetének.

Jól tudjuk, hogy a művészet emberei számára ez nemcsak kenyérkérdés. Az egyre súlyosbodó kenyérgond gyötrelmét
még fokozza, és elviselhetetlenebbé teszi minden művész számára,
ha nincs lehetősége alkotómunkára.

Valami segítséget kellett itt találni a zsidó egyetemesség sok minden megoldandó problémája között is. Ha már a törvény és az illetékes hatóságok nem adtak módot arra, hogy legalább külön színház adjon helyet ezeknek a művészeknek és annak a közönségnek, amely ragaszkodott hozzájuk, olyan dobogót kellett építeni, hogy legalább némi segítséghez és működési lehetőséghez jussanak.”

A nyitó előadáson eredetileg A velencei kalmárból adtak volna elő jeleneteket, de a hatóság ezt nem engedélyezte. Ehelyett Bartos Gyula, Gellért Lajos, valamint Beregi Oszkár adott elő egy-egy számot. Beregi Hamlet monológját. „És azon az estén szószékké vált a Goldmark terem kis színpadja. Nem a borongó, nem a búskomor, nem a gyászoló wittembergi diák, nem Hamlet királyfi érzelmi világát fejezte ki a szó, lázítás volt, az akkori hatalmasok és hatalmak ellen, akiket ember nem tudott legyőzni, csak az idő” – idézte fel emlékirataiban a színháznyitó estet. A rendőrség ezt nem nézte jó szemmel, az egyesület képviselőjét beidézték, és megfenyegették, hogy ha még egyszer hasonló eset előfordul, bevonják a játszási engedélyt.

A Művészakció fennállása alatt játszottak klasszikusokat a Hamlettől A vadkacsáig, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Szomory Dezső és más betiltott zsidó szerzők darabjait, zsidó témájú darabokat – érdekesség, hogy ezekről a produkciókról nem születtek dicsérő vagy elnéző kritikák, ellentétben a repertoáron szereplő többi művel –, voltak kabaréestek Nóti Károly, Rejtő Jenő, Kellér Dezső jeleneteivel, több ősbemutatót is tartottak, de sor került artistaestekre, revüműsorra, irodalmi estekre.

Az OMIKE Művészakció műsora – forrás: omike.hu

Sor került kivételes opera-előadásokra is. Játszották a Sába királynőjét, az Aidát és a Faustot is, de a legtöbbször A sevillai borbélynak és a Don Pasqualénak tapsolt a közönség, ez utóbbi operákban Lendvay Andor és Kálmán Oszkár kettőseit jutalmazták. Játszották a Fideliót – elképzelhetjük a történet hatását –, Mozart halálának 150. évfordulójára pedig A varázsfuvolát állították színpadra. A működés három teljes évadában átlagosan 55 opera-előadást tartottak a Goldmark Terem kicsiny színpadán.

Az eseményekre a Goldmark Teremben, a Hollán Ernő utca 21/b alatti kultúrteremben és a Bethlen téren került sor. A művészeknek állandó szerződése nem volt. A kis termekben rendezett előadások, hangversenyek még a legszűkösebb látvánnyal sem fedezték a kiadásokat, ezért megalakult az OMIKE Művészakció Barátainak Egyesülése is. A közönség pártoló tagokból, valójában bérletesekből állt, az első évadban negyvenezer, az 1942/1943-as évadban száznyolcvanezer nézőjük volt annak ellenére is, hogy a Művészakció csak zárt körben működhetett. A vezetők azonban féltek a túlzott népszerűségtől és a nagy sikertől, mert a jobboldali sajtó támadásai nem kerülték el a Művészakciót.

Az OMIKE Művészakciója kivételes közösségformáló erővel bírt, kulturális missziója sem elvitatható, de művészi szempontból is tekinthető színháztörténeti jelentőségűnek. 1944. március 19-én az OMIKE-t feloszlatták, betiltották az előadásokat, a terem hálóhely, az öltöző konyha, a színpad raktár lett. A színészeket, zenészeket munkaszolgálatra hívták, gettóba zárták, közülük 111-en nem tértek vissza.

(Via OMIKE, Magyar színháztörténet 1920-1949)