Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Madarász Iván: „Az államnak nem dolga berángatni a hallgatót a koncertterembe”

Madarász Iván: „Az államnak nem dolga berángatni a hallgatót a koncertterembe”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Sokkal kevesebb embert szólít meg a kortárs komolyzene, mint a barokktól a romantikáig tartó, hagyományos repertoár. Mi ennek az oka? Közelebb lehet-e vinni a közönséghez a kortárs darabokat? Madarász Iván Kossuth-díjas zeneszerzővel beszélgetve szóba került az is, hogyan értjük félre Kodályt és miért nem lehet dodekafon csacsacsát írni.

- hirdetés -

– Sokak szerint a kortárs komolyzene érthetetlen, disszonáns, élvezhetetlen. Valóban így lenne? Egyáltalán van-e kortárs zene, vagy inkább kortárs zenék léteznek?

– A kortárs zene ezerfajta. Az egységes zenei stílus szétbomlása már a 19. században elkezdődött, és oda vezetett, hogy ma egymás mellett élnek a legkülönbözőbb kortárs zenei nyelvek. Ha valaki azt mondja, hogy nem szereti a kortárs zenét, akkor mindig visszakérdezek: melyik kortársra tetszik gondolni? Persze kétségtelen, hogy aki hallgatási, művelődési előzmények nélkül találkozik egy Stockhausen- vagy egy Ligeti-darabbal, az gyakran nem tudja, mit kezdjen vele. Nem tudja – hogy valami rendes képzavart alkalmazzak -, hol kell „beleharapni”, mert nem ismeri a közbülső állomásokat, amelyek a régebbi zene és a kortárs mű között vannak. Pedig az egyedfejlődésnek végig kell járnia törzsfejlődést. A személyes zenei művelődésben végig kell menni azon az úton, ami mondjuk a romantikától elvezet a 20. század sokfajta stílusához.

– Igen, de gyakran megakadunk a második bécsi iskola, Schönberg környékén.

– Vagy még sokkal előbb.

– Mi lehet ennek az oka?

– Minden a hallgató önnevelésén és akaratán múlik. Azon, hogy hajlandó-e megismerkedni ezekkel az állomásokkal. Persze nálunk ez egy kicsit nehezebb, mert örököltük a tulajdonképpen nagyszerű és jó szándékú Kodály-imperatívuszt, hogy a zene legyen mindenkié. Én azt hiszem, ezt nálunk bizonyos fokig félreértik.

Úgy kezelik sokan ezt a mondást, hogy a társadalomnak, az államnak a feladata, hogy mindenkit fülön fogjon, és odarángasson a hangversenyterembe, meg az iskolában megtanítsa a zene befogadását.

Pedig ez alapvetően személyes feladat. Ha az egyén nem érez belülről fakadó késztetést, akkor a társadalom, az állam, az iskola kiteheti a lelkét. Kétségtelen az is, hogy vannak, akik úgy születnek, hogy mindenfajta külső ösztönzés nélkül érdeklődnek a művészet újabb eredményei iránt. Van, akiben pedig ez belső érdeklődés mélyen el van ásva. A nevelés célja az lenne, hogy lehántsa az ember érdeklődését betakaró rétegeket.

– És talán az is, hogy segítse az eligazodást a kortárs zene dzsungelében. Nehéz átlátni a sok stiláris irányzatot.

– Két alapvető, látszólag különböző, de eredményében bizonyos fokig egymásra hasonlító irányt látok a kortárs zenében. Az egyik törekvés célja, hogy a hangzó anyag minden elemét nagyon szigorú rendnek vesse alá. Ezzel kapcsolatban gyakran vádolják a 20. századi zenét azzal, hogy túl racionális, szerkesztett, nem enged teret a spontaneitásnak. Na most egyet le kell szögezni: az európai zene történetében minden zene egyszerre spontán és spekulatív. Vagyis nem igaz, hogy a 20. századi zenében minden mást elnyomó érvényre jut a spekulatív elem. És fordítva is igaz: a legkedveltebb régi szerzők művei sem tisztán spontának. Az nem úgy van, hogy a szerző égre mereszti a szemét, hagyja rezegni a szívét, és jön a zene. A másik fő törekvés az aleatória, vagyis a véletlen mint szervező elv használata a hangok elrendezésében. A két törekvés látszólag ellentétes, de tudni kell, hogy a véletlennek is rendje, matematikája van. Hogy mást ne mondjak, két kockával leggyakrabban hetet lehet dobni, mert ennek a legnagyobb az esélye: 6+1, 1+6, 5+2, 2+5, 4+3, 3+4 stb.

– Mind a két koncepció nehézség elé állítja a hallgatót, vagy valamelyik könnyebben befogadható?

– Mindkét törekvés nagyon különböző eredményekre vezethet. Ezek végső soron módszerek, és kérdés, milyen eredmény születik belőlük.

– Sokan mondják, hogy múzeummá vált a komolyzene, kevés kortárs darab szerepel a koncertrepertoáron. Ön is így látja? Ha igen, mi lehet az ok?

– A magyar zenei művelődés hagyományai időben és térben is nagyon korlátozottak. Történelmi és kulturális okok miatt térben elsősorban a német zenei múlthoz kapcsolódunk, időben pedig a késő barokktól a romantikáig tartó időszakhoz. A magyar hangversenyélet alapvetően ebben a spektrumban mozog, szinte teljesen kimaradnak egész régiók és teljes évszázadok. Ha valaki figyelmesen összehasonlítja Nyugat-Európa, de akár Prága koncertéletét a hazaival, akkor láthatja, hogy a kortárs zene másutt irigylésre méltó dimenzióban jelenik meg a koncertpódiumon.

Ide kapcsolódik:
A kortárs zenét ünnepelték a BMC-ben a zeneiskolák

Persze a barokk, a bécsi klasszika és a romantika még sokáig megmarad a hétköznapi zenehallgatás anyagának. Ennek kellene bővülnie az utóbbi száz év zenei termésével. Úgy tapasztalom, az utóbbi két-három évtized e tekintetben kedvező változásokat hozott.

– Érdekes, hogy az irodalom egészen más helyzetben van: a 20. századi szerzőket szeretjük, olvassuk. Kosztolányi, József Attila, Pilinszky sokak kedvence. 

– Vagy gondoljunk Adyra. A saját idejében elutasították, aztán nemzedékek kedvenc költője lett. El kell telnie bizonyos időnek. De a zenében azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Schönberg egy koncerten, ahol maga is a közönség soraiban foglalt helyet, tapasztalta, hogy kedvezőtlenül fogadták a darabját. Volt benne annyi kurázsi, hogy fölállt, hátrafordult és azt mondta:

„Kérem, vegyék tudomásul, hogy maguk a következő évszázad operettjét hallották.”

Ezzel azt mondta ki, amiben teljesen igaza van, hogy bizonyos zenei stílusok, attitűdök idővel demokratizálódnak, popularizálódnak. Hogy mást ne mondjak, Bartók Béla eszközei, a tengelyrendszer, a modell skálák ma a jazz hétköznapi elemei. Vagy hallgassuk meg egymás mellett Bartók Csodálatos mandarinjának bevezető zenéjét és a Jézus Krisztus szupersztár nyitányát. Azonos zenei nyelvezet.

– De Schönberg jóslata a saját zenéjével kapcsolatban nem igazolódott be.

– Nem, a dodekafóniára ez nem volt érvényes. Úgy látszik, vannak bizonyos zenei irányzatok, amelyek alkalmasak a popularizálódásra, de a dodekafónia nem ilyen. Hogy mennyire nem, arra példa Fidel Castro esete. A forradalmiságot és a művészeti avantgárdot összekapcsolva kiadta a parancsot, hogy a zeneszerzők dodekafon módszerrel komponáljanak csacsacsátát, bossa novát, latin-amerikai tánczenét. Persze nem ment a dolog.

– Visszatérve a magyar koncertélet szűk keresztmetszetéhez, milyen kiutat lát? Hogyan lehetne népszerűbbé tenni a kortárs zenét?

– Népszerűbbé tenni – ilyen nincs. Ki lehet találni, hogy szülessenek népszerűbb művek, de hogy milyen művek születnek, az szellemi folyamatok, felmérhetetlen kultúrtörténeti erők következménye. Ahol meg lehet próbálni valamit – és rögtön hozzáteszem, nem erőszakosan – az a befogadói oldal. Nem a keserű pirulát kell édes mázzal bevonni, hanem valamilyen módon az érdeklődést kellene felkelteni a legszélesebb értelemben vett edukációval. Edukáción nemcsak az iskolát értem, hanem mindazokat a hatásokat, amelyek a fejlődő embert érik. Zongoratanárok mesélik, hogy 6-10 éves gyerekek milyen nyitottan, természetesen kezelik például Kurtág György Játékok című sorozatát.

Ide kapcsolódik:
„Bajban lesznek az utódaink, mert nem fogják tudni, hogyan kell Kurtágot játszani”

Ezt a nyitottságot kellene megőrizni. Persze a gyereket nemcsak a hangszerórán éri hatás, hanem otthon vagy az interneten is. Ez elsősorban a szülők, a család felelőssége. Kodály azt mondja, nagyon helyesen, hogy a zenei nevelés a születés előtt kilenc hónappal kezdődik.

– A koncertszervezőknek is van ebben feladatuk? Ők azt mondják, azért rendeznek kevesebb kortárs koncertet, mert arra nehezen jön be a közönség.

– Aztán ha bátran belefognak, akkor kiderül, hogy akkora bátorság nem is kell hozzá. Kiderül például, hogy a gyerekek befogadóbbak. Egy-két hónappal ezelőtt meghívtak a Gödöllői Szimfonikus Zenekar kortárs zenei estjére, ahol Lendvay Kamilló kompozíciói és saját darabjaim szólaltak meg. A gyerekekből álló közönség elképesztő szeretettel fogadta ezt a zenét. A szervezők felkészítettek, hogy a gyerekek talán zsibongani fognak, de pisszenés nélkül hallgatták végig a koncertet, és lelkesen tapsoltak. Persze nemcsak az lenne fontos, hogy sok ilyen zenei hatás érje az embert, hanem az is, hogy ezeket az élet természetes részeként éljük meg. A kevésbé értékes, vagy inkább Németh László kifejezésével „nem nemes” zene gyakran kapcsolódik egzisztenciális élményekhez, egy fontos emlékhez, például egy szerelemhez. Arra kéne törekedni, hogy a fiatalok ne azt éljék át a koncerten, hogy kiléptek a hétköznapjaikból, hallottak valami furcsát, ami talán még tetszett is, de ez nem a saját életük.

– Muszáj rákérdeznem: mitől lesz egy zene „nemes” és mitől „nem nemes”?

– Ennek semmilyen szakmai leírása nincs. Weöres Sándor azt mondja: remekművek lehetnek egyszerűek vagy bonyolultak, rendezettek vagy szeszélyesek, éppígy a kontár művek is. Minőségérzékenység, értékek iránti fogékonyság kérdése ez. Füst Milán leír egy esetet az életéből. Egy ostoba, nagyképű gazdag ember, akinek a gyerekeit tanította, előhozakodott a verseivel. Füst Milán látta, hogy borzalmas klapanciákról van szó, bement az úr dolgozószobájába, és hozzákezdett a „mészárláshoz”. Mutatta a fűzfapoétának, milyen idétlen az első sor. Miért – kérdezte az, és odament a könyvespolchoz -, nézze, valami hasonlót ír Vajda János. Füst Milán úgy fogalmaz, hogy teljes vereséggel jött ki a szobából, természetesen lehetetlen volt bebizonyítani, hogy szörnyedelem, amit az illető írt. A lényeget, a minőségi különbségeket nem lehet bizonyítani.

– Ön gyakran vállal moderátori szerepet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének kortárs zenei koncertjein és máshol is. Mik a tapasztalatai? Hogyan lehet közelebb vinni a darabokat a hallgatókhoz?

– Én ezt a nagy ellenállást, amiről mindenki beszél, személyesen hála istennek nem tapasztalom. Talán ilyenkor is az működik, ami a zeneakadémiai tanításomban. Zeneelméletet, analízist tanítok, ami nem tartozik a legnépszerűbb tárgyak közé. De ha itt van trükk, az nem az anyagban van, hanem az emberben. Én mindig olyanról beszélek, ami engem is érdekel, ami nekem is fontos. Moderátorként nem ismereteket kell átadni, hanem személyesnek kell lenni. Hiába tudja meg valaki egy darab elhangzása előtt, hogy mi volt a keletkezéstörténete, ez semmit nem jelent, amikor egyedül marad a zenével.

– Van valami trükk vagy eszköz, amivel a saját fülünket tudjuk – az ön kifejezésével élve – edukálni?

– Hajjaj! A Zeneakadémián ezt szolfézsnak nevezik. (Nevet.)

– Az összefüggések, a zenei szerkezet megértésére gondoltam inkább. A régi zenét sem biztos, hogy értőn hallgatjuk, a kortárs műveket pedig pláne nem.

– Igaza van. Boulez mondta még a hatvanas évek elején, amikor Bartók művészete még nem volt annyira elfogadott, mint ma, hogy „aki nem érti Bartókot, az nem érti Mozartot sem“.

– Hogyan lehet szelektálni a rengeteg kortárs darab között?

– Régen volt egy nagyon jó szelekciós mechanizmus: a rögzítés – akár kottán, akár hangfelvételen – drága, kivételes eszköz volt. Ma mindenki megteheti, hogy viszonylag jó minőségben elérhetővé teszi a művét az interneten. Gigantikus méretű halmaz marad az utókorra, aminek a 90%-a nyilvánvalóan vacakság, de ugyanolyan súllyal jelenik meg, mint a kibányászandó pár gramm arany. De bizonyára lesznek, vagy lehet, hogy már vannak is olyan keresőprogramok, szolgáltatások, amelyek eleve tudnak szűrni.

Ide kapcsolódik:
Dobri Dániel: „A hagyomány és a kortárs közti hidat próbáljuk szemléltetni, ahogy azt Ravel is tette”

– Komponálás közben ön figyelembe veszi a feltételezett hallgatói elvárásokat, ízlést?

– Az biztos, hogy hallgatót nem képzelek el. A hallgatónak nincsen arca, azt nem mondom, hogy nincs füle, mert legyen füle. (Nevet.) Amikor nekilátok egy darabnak, akkor valahogy a legtermészetesebb módon adódik, hogy milyen zenei nyelven szólaljon meg. Még ha akarnám, sem tudnám egy feltételezett közönséghez igazítani a művet. Csak úgy tudom megírni a darabot, ahogy megírom. Ha valaki egyik szemével a kottapapírra néz, a másikkal odabandzsít a közönségre, az olyan, mint mikor egy kamasz a „miniszteri” aláírását gyakorolja, és eltorzítja valami ideálisnak vélt irányba.

– Sok mindent érintettünk, de ha jól értem, ön szerint nincs olyan csodaszer, amivel a kortárs zene és a közönség közötti távolságot hipp-hopp csökkenteni lehetne.

– Többször rákérdezett, hogy mit lehet csinálni. Végül ki kell mondanom: nem tudom, talán semmit. Nincsenek tuti módszerek. Hogy a művészeti ízlés, befogadás milyen irányba csukódik, nyitódik, azt voluntarista, akaratlagos módon nem lehet befolyásolni. Nem nagy dolgot kell csinálni, mindenki tegye rendesen a maga dolgát. A hangversenyrendező próbálja azt megmutatni a közönségnek, amit értéknek lát, a szerző írja azt, amit írni szerinte valóban érdemes, az egyes ember, az úgynevezett közönség pedig igyekezzen sokfajta hatást magára engedni. Ennyi az egész.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X