Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo A brit szatíra és az identitáskeresés kora

A brit szatíra és az identitáskeresés kora

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Nagyot változott a brit szatíra az elmúlt fél évszázad során. A múlt század hatvanas–hetvenes éveiben meglehetősen súlyos kérdések foglalkoztatták a filmeseket: a hidegháború felforrósodásának lehetősége, a média és a manipuláció kérdései, a háborút nem viselt nemzedék — ma már inkább boomerekként emlegetik őket — útkeresése, a lázadás és a behódolás dilemmái a New Age gondolatokkal fűszerezve, a megmerevedett intézmények. A nyolcvanas-kilencvenes évek legizgalmasabb darabjaiban fordult a világ és a dramaturgia. A világ görcseit, abszurditását egyre inkább zakkant/függő karaktereken keresztül ábrázolták a filmesek. A külső széthullást, elbizonytalanodást a belső káoszon keresztül ragadták meg. A kilencvenes évektől pedig beköszöntött az identitáskeresés kora.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Az Alul semmi (1997) látszólag visszatér a hatvanas évek brit új hullámának kedvelt közegébe — a munkásosztályhoz. Ez nem is olyan egyszerű, mert a munkásosztály talán már nem is létezik. Munkásnak lenni egészen mást jelent a kilencvenes évek Angliájában. Leginkább életformát. És ez roppant törékeny, hiszen a ter­melés kiszervezése, a bányák és gyárak bezárása nem állt le. Peter Cattaneo filmjének főcíme alatt egy derűs PR-film fut, amely a hetvenes évek Sheffieldjét boldog és lelkesítő jelenként/jövő­ként mutatja be, az ott serénykedő kilencvenezer acélipari munkás paradicsomaként. A kilencvenes évek végére a gyárból már csak a vállalati rezesbanda maradt. És a munkanélküliek. Bocs: álláskeresők. A férfiak helyett most a nők próbálják üzemben tartani a családjukat, az életüket. És néha kicsit eleresztik magukat a Chippendale-show-n. Így aztán hat, állását vesztett acélgyári munkás átképzi magát: vetkőző táncosnak. Ha erre van kereslet…

Az Alul semmi megdöbbentően népszerű lett. A nevetségesen ala­csony költségvetésű film 258 millió dollárt termelt a mozikban. Világsiker. Hogy mit ettek a nézők a sztriptízre kevéssé alkalmas testű férfiakon? Talán azt, hogy

nem adják fel.

Hogy megpróbálják visszaszerezni öntudatosságukat, önbecsülésüket.

A Kelet az Kelet (1999) egy pakisztáni angol család története. Az apa és férj akkor érkezett Angliába Pakisztánból, amikor az az ország még nem is létezett — brit alattvalóként. Van egy kis- vállalkozása: fish & chips. Van egy angol felesége, és hét nagyon angol gyereke, akik már Salfordban születtek és nőttek fel. Angol az anyanyelvük, szeretik a disznóhúst, és lelkesen hordozzák a fe­születet a körmenetben. És nem nagyon tudják elviselni az apjuk által rájuk kényszerített muszlim tradíciót. A kérdés: hogyan tekintsünk 1971-ben — ekkor játszódik a film — a több mint egymillió pakisztánira? Tartsuk őket bőrszínük, a család gyökerei alapján egyfajta etnikai-kulturális zárványnak? Vagy fogadjuk el, hogy brit állampolgárok/alattvalók, akik egy modern európai országban, egy sokszínű kultúrában élik az életüket és keresik a boldogulásukat, a boldogságukat?

A Kelet az Kelet most különös aktualitást nyer, ha a Brexit által fel- és túlfűtött Britannia szemszögéből vizsgáljuk.

A 21. század brit szatírái megint vesznek egy nagy kanyart. Általá­ban megszoktuk, hogy a szatíra hibafeltáró műfaj, még akkor is, ha nem mindig egyértelmű, hogy ki áll a jó, illetve a rossz oldalon. (Ha valaki effajta egyértelműségre vágyna, bátran fordulhat a képregényfilmekhez.) Az új évezred szatírái már sokkal ritkábban mu­tatják meg konkrétan a „hibázó” személyeket és intézményeket. Mert mi van akkor, ha egyetemes rendszerhibával állunk szemben?

Guy Ritchie korai filmjeit mókás, a törvény határán innen és túl lézengő karakterek népesítik be. A Blöff (2000) valamennyi szerep­lőjében az a közös, hogy furmányos terveket eszelnek ki, hogy meggazdagodjanak. Hogy győzzenek. Vagy hogy egyszerűen ne haljanak bele. Aztán valahogy mégis mindig önmagukat verik át. Bohózat? Olyasmi.

Csakhogy ebben a nagy sürgés-forgásban már nem találni biztos kapaszkodókat. Egyre nehezebb eldöntenünk, kinek is szurkolunk. Csak annyit érzünk, kizökkent a világ.

És ha a hiba a rendszerben van, akkor bennünk is.

Martin McDonagh a kortárs dráma egyik legkülönlegesebb figurá­ja. Magyarországon is több darabját játszották. In Bruges című filmjében két gengsztert Bruges-be száműz a főnökük egy félresikerült akció miatt. Nálunk a film az erősen félrevezető Erőszakik címmel futott a mozikban. Bruges festői, idilli, már-már giccses középkori városa ugyanis nemcsak helyszíne, hanem mozgatója is ennek a véres-könnyes-nevettető történetnek. Itt sorsok, életek dőlnek el.

Ennek az egyszerre érzelmes és kegyetlen sokféleségnek a kötőanyaga a város. És nem mellékesen Carter Burwell filmzenéje. Azon filmek egyike, amelyeket hazaviszünk magunkkal a moziból.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X