Nem szeretnénk egyáltalán riogatni, ördögöt festeni a falra vagy pánikot kelteni. Egyszerű érdeklődésből fellapoztuk az 1918. őszi lapokat, hogy megtudjuk, milyen intézkedéseket hoztak a spanyoljárvány idején. Tegyük hozzá gyorsan: természetesen egész más okokból pusztított akkor a pandémia, mint ma a koronavírus.
1918 szeptemberében diagnosztizálták a Monarchia területén a spanyolnáthát, ami abban az évben a járvány harmadik, legsúlyosabb hullámát jelentette. Bár a Pesti Napló szeptember 19-i számában olvasható hír szerint dr. Szabó Sándor udvari tanácsos, a főváros tisztifőorvosa úgy nyilatkozott, a járvány megszűntnek tekinthető, tíz nappal később már Bódy Tivadar polgármester nyomatékosan felhívta a város lakóit, hogy vasutakon, villamoson csak szükség esetén utazzék, a színházakat, orfeumokat, kabarét, mozikat, vendéglőt és kávéházat, templomokat és imaházakat pedig lehetőleg ne látogassa.
Október 1-jén bezárták az iskolákat Budapesten, de a 8 Órai Újságban pedig három nappal később azt olvashatták, hogy a városvezetés javaslatot tett a belügyminisztériumnak arra vonatkozólag, hogy a színházakat, a mozikat és az egyéb mulatóhelyeket zárják be. A tárca azonban úgy vélte,
„a színházaknak és mulatóhelyeknek a spanyolnátha miatt való bezárása nem múlhatatlanul szükséges és a mozik is nyitva maradhatnak, de bizonyos korlátozás alá kall venni azokat”.
A lapok szerint a minisztériumi döntést a színház- és mozitulajdonosok saját üzleti érdekeik mentén lobbizták ki. A 8 Órai Újságban nem túl optimistán hozzátették:„ a készülő rendelet, amely aligha lesz hivatva a járványnak gátat vetni, pár napon belül hivatalosan is megjelenik”.
Október 6-án már arról tudósított a Pesti Napló, hogy bezárnak a mozik. A Magyar Mozgóképszinháztulajdonosok Országos Szövetsége úgy döntött, hogy a nyitvatartás korlátozása miatt veszteséget termelnek, ezért október 7. és 13. között, a kormányrendelettel összhangban, zárva fognak tartani. Míg a színházak a fővárosban működtek, Temesváron a színtársulat nem tudta előadni Bíró Lajos: Az utolsó csók című darabját, mert a főszereplők megbetegedtek spanyolnáthában.
A Színházi Életben elviccelték a helyzetet. Nem véletlenül: lap inkább szórakoztató PR-kiadvány volt, mint súlyos szaklap, a színháztulajdonosok pedig, akik (fizetett) kommunikációs felületként használták, nem szívesen mondtak volna le a bevételről. Írtak arról, hogy Latabár Árpád és Czakó Gyula összevesztek azon, hogy melyikük fedezte fel a spanyolnátha elleni szert. „Abban egyetértenek, egyetlen gyógyszere van a divatos nyavalyának: a bor. Czakó Gyula rendező a forralt borra esküszik, míg Latabár Árpád amellett kardoskodik, csakis a jégbehütött (sic!) borocska öli meg a spanyolnátha bacillusait (sic!). Úgy látszik, mindkettőnek igaza van, mert eddig egyikőjük sem kapta meg a betegséget. Óránként evőkanállal literes üvegbe jégbehütött, illetve forralt bort kell tölteni, aztán poharanként meginni. A literes üvegen a következő fölirás alkalmazandó: Belsőleg! Vigyázat: külsőleg nem használ.” Az aláírás pedig: dr. Czakó, dr. Latabár.
Ezek után nem csodálkozhatunk a következő hírcsokron sem: „Az első pesti színész, aki megkapta, budai volt: Vajda Frigyes. Egy napig feküdt, most már semmi baja. A Vígszínházban Péchy Erzsit környékezte meg a betegség. Ahhoz nem volt szíve, hogy ágynak döntse a művésznőt, csak kacérkodik vele napok óta. Palásthy Irén hősiesen küzd a spanyollal. Láza van, azért a Médi-ben vidáman énekli: Ide kukkants, oda kukkants. Partnere, Sziklai Jenő, aki vele énekli a bájos dalt, már nem ilyen szerencsés, ő egy napig nem játszhatott a betegség miatt. Ami divat, abból nem maradhat ki az elegáns Pártos Gusztáv. Nem is maradt ki, napok óta beteg. Spanyol még a Vígben Fenyő Emil is. Jól vannak még: Csortos. Varsányi, Góth, Góthné, Fenyvessy, Szerémy és mások.”
A lap álláspontját a legjobban a következő versike tükrözi:
„Minthogy ebben nem ő a hibás, / Történjék bármi, / Nem a színházat, / A spanyoljárványt kell bezárni.”
Október 9-én azonban kijött a rendelet: november 3-ig minden színházban, mulatóhelyen, moziban, cirkuszban és mutatványos bódéban szünetelt az előadás, és bezártak a hangversenytermek is, felfüggesztették működésüket az iskolák, tanfolyamok, sőt tánciskolák is, de sportmérkőzést sem tarthatak. Nem volt a városban táncmulatság, gyűlés, csoportosulás és felvonulás, de még a társasvacsorákat sem engedélyezték. A nyilvános helyek este 10-kor bezártak. Előírások vonatkoztak a közlekedő eszközökön utazók számára, továbbá az egyik oldalon kötelezően nyitott ablakokra, valamint a fertőtlenítésre.
Három hétig élt így a város. November 5-én azonban diadalmasan adta hírül a Pesti Napló: „Minden nap bemutató.
A soká bezárt színházak és szórakozóhelyek most hirtelen felszabadulva, valósággal ontják az eseményeit. Ezen a héten minden áldott napra esik valami.
A bemutatók sorát ma kezdi meg az Intim Kabaré. Holnap, szertián főpróba van a Királyszinházban és este bemutató a Belvárosi Színházban. Csütörtökön főpróba van a Városi Színházban és a Budapesti Színházban, este pedig a Gróf Rinaldó bemutatója a Királyszínházban (sic!) és a Pygmalion reprize a Vígszínházban. Pénteken főpróba van a Magyar Színházban és este A szép Saskia bemutatója a Városi Színházban és A csavargólány bemutatója a Budapesti Színházban. Szombaton a Majd a Vica bemutatója van a Magyar Színházban. Ez öt nap alatt összesen négy főpróba, egy repríz és hat bemutató.”
Az élet tehát visszaállt a megszokott kerékvágásba. December elején egész másképp bukkan fel a spanyolnátha a Kecskeméti Újság színházi tudósításában: „A péntek esti színházi előadás a spanyolnátha jegyében folyt le. A közönség száz torokból prüszkölte krákogta bőgte bele a bacillusok milliárdjáit a levegőbe. De legalább volt min szórakozni, mert a darab egy csep (sic!) szórakozást sem nyújtott senkinek.”
A járvány hatásait azonban nem volt könnyű kiheverni a színházaknak, különösen vidéken. A Színészek Lapja 1920. április 15-én közölte az Országos Színészegyesület elnöke és titkára által Székesfehérvár tanácsának írt levelet, amelyben kérik, hogy a jegyekre kirótt vigalmi adó alól mentesítse a színházat: „Az az összeg, ami ezen a címen a város pénztárába befolyik a város költségvetésében se nem oszt, se nem szoroz, ellenben a társulatot oly adóval terheli meg, ami a tagokat — egyenként — anyagilag érzékenyen érinti. Annál is inkább okadatolt ez a kérelmünk, mert a ma uralkodó rendkívüli drágaság mellett a társulat tagjai csak a legnagyobb nélkülözések mellett képesek magukat fenntartani. Ehhez jött még
a spanyoljárvány miatt beállott jövedelemcsökkenés,
úgy hogy a társulatnak minden fillérre égető szüksége van, ez nála exisztenciális kérdés és nem hihetjük, hogy Székesfehérvár városa ilyen apró szépséghibával homályositaná el azt a ragyogó multat, amely e tekintetben Székesfehérvár városát az ország első városai közé emeli.”
