Hosszú pályája során a zeneszerző többféle stílusban is alkotott: írt utóromantikus műveket, volt az expresszionizmus előfutára, később a neoklasszicizmus hangján is megszólalt. A Nemzeti Filharmonikusok koncertjén a kiváló német karmester, Michael Sanderling Strauss két, egymástól időben és stílusban egyaránt távoleső kompozícióját vezényli március 5-én a Müpában.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A Hősi élet a harmincnégy éves alkotó nagyszabású szimfonikus költeménye, amely annak idején az ifjú Bartókot is lenyűgözte: utóromantikus mestermű, amelynek szerzője a Hőst úgy ábrázolja, hogy nem lehet kétségünk: önarcképet fest, ráadásul a mű váltakozva szólal meg a pátosz és az (ön)irónia hangján.
Közel hat évtizeddel később, Strauss élete alkonyán keletkezett az Oboaverseny, ez a napfényes-szelíd kései opus, amely pár hónappal a II. világháború befejezése után zavarba ejtőn derűs, optimista hangon szólal meg. Egy Németországban állomásozó amerikai katona, civilben a Pittsburghi Szimfonikusok szólóoboása kopogtatott be Strauss garmischi villájába, hogy elbeszélgessen vele és megkérdezze: nem akarna-e oboaversenyt írni? A házigazda nemmel felelt, ám a kérdés bogarat ültetett a fülébe, s nemsokára mégis megalkotta a művet, melyet ezen a koncerten a Londoni Szimfonikusok büszkesége, Juliana Koch tolmácsol.
A hangversenyt a Hősi élet előtt egy minden iróniától mentesen heroikus mű, Beethoven Goethe nyomán komponált Egmont-nyitánya indítja.