Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Így léphetnek túl a művészek a teljesítménykényszeren és a lámpalázon

Így léphetnek túl a művészek a teljesítménykényszeren és a lámpalázon

A teljesítménykényszertől a lámpalázig hosszan lehetne sorolni az élsportolók és az előadóművészek közötti hasonlóságokat. De míg egyre több sportoló dolgozik pszichológussal, az előadóművészek esetében ez egyáltalán nem tipikus. Pedig egy szakember sokat segíthetne a zenészeknek, színészeknek, táncosoknak is.

- hirdetés -

Erre jutott Don Greene pszichológus és néhány kollégája még az 1990-es években, amikor a sportolókra alkalmazott módszereket előadókra adaptálták. Greene középiskolásként műugrásban ért el kimagasló eredményeket, aztán egy katonai akadémián diplomázott, belépett a hadseregbe, majd leszerelve pszichológiát hallgatott. A tinédzserkori gitározáson kívül más művészeti tapasztalata nem volt. De arra jött rá – felhasználva egy kollégája, Robert Nideffer aikidóból kölcsönzött centering módszerét -, hogy

a próbákon és a fellépéseken felmerülő rossz, bénító módszerek elemezhetők és lecserélhetők új, hatásos és hatékony gyakorlatokra, ettől kiegyensúlyozottabb lesz a művészt, és az eredményei is sokkal kiegyenlítettebbé válnak.

Greene, aki az USA olimpiai csapatával ugyanúgy dolgozik, mint a Wall Street brókereivel, a New York-i Filharmonikusok muzsikusaival, a Dance Theater of Harlem táncosaival vagy a San Franciscó-i Opera énekeseivel, nem művészeti terület, hanem az előadói szint szerint szerint csoportosítja klienseit. Úgy véli, a klasszikus zenészek sokkal inkább perfekcionisták, mint a sportolók, és ebben a tökéletességre törekvésben gyakran túlzásokba esnek. Hasonlatában egy úszót és egy hegedűművészt mért össze: ha egy úszó kisujja egy milliméterrel eltér az előírástól, senki nem veszi észre, ellentétben a hegedűssel, akit ezért kritizálnak. Greene számára a személyes egyeztetéssel, motiváció, energia, önbizalom, bátorság, koncentráció, mentális rugalmasság és egyéb területek mérésével kezdődik a közös munka, a cél pedig az, hogy minél kiegyensúlyozottabbá váljon a teljesítmény.

Ide kapcsolódik:
Ha a zene jól hat az egészségre, mitől szenvednek a zenészek?

Bill Williams teljesen véletlenül talált rá Greene-re és módszerére, amikor azt tapasztalta, nem kiegyenlített a játéka, a nagyon jól sikerült koncertet másnap nagyon rossz követte.  Azt akarta megtudni, miért ez a rapszodikusság, miért nem tudja folyamatosan a legjobbját vagy a legjobbjához közeli teljesítményt nyújtani. A trombitaművész szólistaként és több szimfonikus zenekar tagjaként továbbra is pódiumra lép, de projektmenedzsment-tanácsokat is ad a kulturális szektorban.

Williams számára a figyelem kontrollja és az energiamenedzsment jelentette a kulcsot, megtanulta a koncentrációt és a jelenlétet. Ezt adja tovább személyre szabottan a hozzá forduló művészeknek is.

Nem arról akarja meggyőzni klienseit, hogy gyakoroljanak többet – mint sok mester teszi a tanítványával -, hanem a proaktív, problémamegoldó attitűdöt fejleszti,
és a pozitívumokra fókuszál.

Azt tanítja, a körülményektől függetlenül hogyan hozzák ki magukból a legtöbbet; és nem arra ösztönzi a művészeket, hogy a jó-rossz ellentétek mentén elemezzék és bírálják magukat, hanem próbáljanak egy új, szokatlan szempontból figyelni magukra.

Noa Kageyama kétévesen kezdett hegedülni, karrierje felfelé ívelt. A Juilliard növendéke volt, amikor Greene egyik, a teljesítménynövelésről szóló óráján rájött, hogy mennyire frusztrálja őt a gyakorlás és nyomasztja a pódiumra lépés. Kageyama azóta maga is pszichológus, a Juilliard művészhallgatóival foglalkozik, a teljesítménypszichológia a szakterülete, honlapját – ahol blogot vezet és ingyenes segédanyagokat is közzétesz – havonta százezren olvassák.

Ide kapcsolódik:
Valóban károsan hat a jegyalapú osztályzás a diákok személyiségére?

A Juilliard hallgatói maguk keresik meg Kageyamát, ami azt jelenti, hogy a fiatalok nem szégyellik és nem tartják cikinek, hogy külső segítséget kérjenek, hogy a lámpalázat, a fellépés okozta szorongást legyőzzék. Időnként azonban szülők is felkeresik őt, akikből az aggodalom és a gyerekük iránti szeretet szól, de az, ahogyan beszélnek a problémáról, aggodalomra adhat okot. A pszichológus azt próbálja megértetni velük, hogy bárki lehet ideges, bárki izgulhat. A hallgatóknál pedig azt próbálja elérni, ne az legyen az első gondolatuk, hogy velük van baj: „Teljesen mindegy, hogy valaki két vagy ötven éve áll színpadon, természetes, hogy izgul.”

Noa Kageyama gyakorlati oldalról közelít. Arra buzdít, rögzítsük a gyakorlást, hallgassuk, nézzük vissza, és keressük azt, mi hiányzik a vágyott előadáshoz. A hangsúlyt viszont analízisre kell helyezni, így a gyakorlás ha nem is lesz a jövőben sem móka és kacagás, de érezhetően kifizetődik. Az, hogy valaki képes a problémát önállóan azonosítani, és egyedül megoldást találni rá, nagy művészi erény.

A mennyiségi helyett a minőségi gyakorlásra kell fókuszálni.

Lehet azt játszani próba közben, épp egy meghallgatáson vesz részt a zenész, vagy közvetlen előadói módba kapcsolnak, azaz úgy tesznek, mintha egy koncerten lépne fel az illető. Előadás közben ugyanis sokkal inkább figyeli magát a művész, a próbákon inkább a rutint gyakorolják. és az apróságokat csiszolgatják. Ez utóbbi tökéletes ellentéte annak, amit a hatásos fellépés kíván, az ugyanis a hangzásból, a szenzoros képekből, a kinesztetikus érzékelésből és az improvizációból áll össze. A lényeg, hogy az izgalmat a színpadra vagy pódiumra lépő előadó ne gátló tényezőként élje meg, hanem egy olyan érzésként, ami a teljesítményt fokozni tudja.

Ide kapcsolódik:
Te hogy alkalmazkodsz a szélsőséges helyzetekhez művészként?

(San Francisco Classical Voice)

Promóció

A csodálatos, reményt adó zene

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X